Caine Redd

Kedves Caine!

Hű! Szép kis fordulatok vannak a történetedben, az egyszer biztos! Talán eddig még nem is találkoztam olyan emberrel, aki a Birodalom oldaláról a Lázadók mellett kötött ki. Merész és jól megfontolt döntés az egyszer biztos! Vigyázz magadra, nehogy végül megtaláljanak, mert akkor biztosan különleges... figyelemben lesz részed!

Megköszönném, ha ott a vége felé megemlítenéd a Lázadókat név szerint egy-két mondatban, legalább annyiban, hogy a karaktered elhatározza, hogy közéjük áll, vagy a Shadow Squad tagjai közé... a történetet viszont túlzottan tetszett ahhoz, hogy bármi másba belekössek. Nem is tehetném, jól sikerült

Tégy egy kört az avatárfoglaló felé, igényeld az elfogadott ET-ért járó 30 pontot és mehetsz is!

☛ Főkarakter: Caine Redd
☛ Teljes név: Caine Redd
☛ Becenév: Nincs
☛ Kor: 29
☛ Foglalkozás: Katona/pilóta
☛ PB: Jamie Bamber
☛ Faj: Ember
☛ Erő-érzékeny: Nem
☛ Csoport: Lázadók

A modora hagy némi kívánnivalót maga után, főleg, ha valakit nem tart egyenlő félnek, abban az esetben nagyon lekezelővé tud válni. Szorult belé egy kis rasszizmus és a jediket sem kedveli túlzottan. Nem túl türelmes típus, ha beosztottakról van szó, de a vezetőjével sem. Nem az a fajta aki szereti ha ugráltatják, de ha olyan ember vezeti akit tud tisztelni, akkor szó nélkül beáll a sorba. Képes elhamarkodottan, hevesen cselekedni, de elég tapasztalatot begyűjtött az évek alatt, hogy ha elszúr valamit azt többnyire helyre is hozza. Nem fél elvégezni a piszkosabb munkákat, és szó nélkül meghúzza a ravaszt, ha szükségesnek érzi, de az értelmetlen gyilkolásban semmiképp sem leli örömét. Összességében aki a jó oldalára kerül megbízható társat találhat benne, de könnyebb előhozni a rosszabbik felét.

178 cm magas húszas évei végén járó férfi. Rövid barna haja és hűvös kék pillantása sokat elárulhat a személyiségéről. A teste izmos, edzett, éppen amennyire szükségesnek látja, megtartva az erő és gyorsaság közti arany középutat, bár ritkán hagyatkozik az öklére, ha van a kezében más eszköz is. Járása egyenes és katonás akárcsak a ruhája amire ügyel. Szereti az egyenruhát, de elsősorban a hasznosságot veszi figyelembe, ha választhat. Hacsak nem valami kirívó esetről van szó ami ezt megakadályozza, akkor mindig az oldalára csatolja sugárvetőjét, és a túlélőkését, továbbá megtartotta a Birodalmi E-11-es karabélyát. Általánosságban süt róla, hogy már megélt pár csatát, és illik vigyázni vele.

Hogy miért ülök egy koszos, peremvidéki kocsmában, az asztal alatt pisztolyt fogva egy határozottan felém közeledő vénemberre?
A rövid válasz talán az elővigyázatosság lenne, de lehet illene kifejtenem, hogy miért is kell ennyire elővigyázatosnak lennem még egy ilyen vénséggel is.
Az életem eleinte nem volt rossznak mondható. A Naboo légkörében jobb gyerekkorom volt, mint sokaknak a galaxis eldugottabb zugaiban. Ritka, hogy valaki 15 évet gondtalanul éljen le. Ezek után nem volt könnyű feldolgoznom apám hirtelen halálát. Egy droid vadász szedte le a gépét miközben a droidvezérlőt próbálták leszedni az égről. Az egyetlen vigaszunk az volt, hogy a felelőst végül bíróság elé állították. A korrupció viszont rég belerágta magát a rendszer szívébe. A köztársaság, és a jedik a kisujjukat sem mozdították. Nute Gunray megúszta. Anyámnak nem volt maradása, így hamarosan elköltöztünk, messze a zöld bolygótól.

Azt mondják a világ legalantasabb söpredéke a peremvidéken él, de miután Coruscantra költöztünk rá kellett jönnöm, hogy ez bizony olcsó propaganda. Átvertek minket. A beígért jó fizetés, és munka, csak csali volt. Miután rövid úton mindent elvesztettünk a városbolygó legalsó szintjein éltünk napról napra. 17 évesen már egy utcai banda megbecsült tagja voltam. Osztottuk és kaptuk is a pofonokat, időnként komolyabb fegyverek is előkerültek, de összességében szerencsém volt, nem úgy mint néhány rövid életű „barátomnak”. Az egyetlen valódi barátomat ekkor ismertem meg, a velem nagyjából egykorú Josto személyében. Egyformán élelmes kölykök voltunk, és csak az alkalmat vártuk, hogy kitörhessünk a szarból, amibe belekeveredtünk.

Végül egy kisebb zsoldoscsapatban láttuk meg a szerencsénket. Miután meggyőztük a kapitányt, hogy jól járna velünk, végre magunk mögött hagyhattuk a bolygót. Anyámnak persze nem tetszett a dolog, de mióta ide költöztünk, gyakorlatilag semmivel sem volt elégedett. A fizetés nem volt sokkal nagyobb, mint amennyit a bandában összelopkodtunk magunknak, de sokkal nagyobb biztonságban éreztük magunkat. Volt egy ütött-kopott hajónk, teleaggatva annyi ágyúval, amennyit csak rá tudtak pakolni. Általában kereskedőket kísérgettünk némi fizetségért. Közel nyolc év alatt viszont alig kellett beizzítanunk a fegyvereinket. A kalózok ritkán kockáztattak olyanok ellen akik vissza is tudtak lőni. Röviden: könnyű munka, elfogadható fizetés, és bónuszként megtanultam repülni a galaxis legnagyobb roncshalmazával, ami után már minden más gyerekjátéknak tűnt.

Nyolc év után azonban, látszólag minden előjel nélkül, az egész galaxis lángba borult. Az egyik oldalon a köztársaság, a másik oldalon a droidok sorakoztak fel, és pontosan tudtam ki áll mögöttük. Fellángolt bennem a bosszúvágy, és eldöntöttem, hogy jelentkezni fogok a seregbe. Nem volt könnyű, de meggyőztem Jostot, hogy tartson velem. Mint később kiderült, ezzel megmentettem az életét, ugyanis két hónappal később hallottuk, hogy a tragacsot – ami 8 évig az otthonunk volt – szétlőtte egy szeparatista csapat, mert szerintük tiltott űrben repültek. Ezalatt mi teljesítettük a háború miatt, a szokásosnál rövidebbre szabott kiképzést és mindketten pilóták lettünk. Josto épp csak megütötte a mércét, míg én egész könnyen vettem az akadályt. Ezek után részt vettünk több csatában is, de többnyire klónok végezték a piszkosabb munkát, míg minket jelentéktelen helyőrségeken hagytak. Josto nem bánta, de én örültem volna, ha több alkalmam lett volna részt venni a komolyabb küzdelmekben. Ekkoriban viszont végre összegyűlt annyi pénzem, hogy anyámnak vehessek egy megfelelő lakást, és mintha a szenátust is elkezdték volna kicsit megtisztítani. Összességében elégedett voltam a dolgok alakulásával. A jedik puccskísérlete azonban meglepett. Sosem kedveltem őket, de hogy a vesztésre álló szeparatisták kezére játszva megpróbálták félreállítani a kancellárt, az minden határon túlment. Örömmel fogadtam a tisztogatási parancsot. Akkoriban csak egy nagyképű padawan állomásozott velünk a névtelen porfészken, aminek az egyetlen stratégiai fontossága az volt, hogy egy nem túl jelentős kereskedelmi útvonal mellett helyezkedett el. Az aznapi járőrözés alatt örömmel lőttem szét a gépét. Miután a jedik kikerültek az egyenletből, felgyorsultak az események, és nem sokkal a Birodalom megalakulása után a szeparatista vezetők következtek. Csupán azt sajnáltam, hogy személyesen nem lehettem ott.

Úgy éreztem célba értem és végre egy jobb szakaszba léphet az életem. Egy időre talán igazam is volt. Maradtam a seregnél mert ehhez értettem a legjobban, és megfizettek, ráadásul a háború végével nyugodtabb hétköznapokra számítottam. Az újdonsült császár vasmarokkal ragadta meg a galaxist, és bizony szükség is volt rá. Nem mindenki értett egyet a Birodalom eszméjével. A régi köztársaság korrupt férgei természetesen ellenálltak így a seregben továbbra sem lógathattam a lábam. Shilire a togruták bolygójára helyeztek minket, egy viszonylag kis helyőrségbe. Lassan mindennapossá váltak a kisebb, elszigetelt zavargások. Eleinte elég volt elrepülnünk felettük, vagy felemelni a fegyvereinket, hogy lecsillapodjanak, de tömegek lassan egyre agresszívebbek lettek. Josto és sokan mások a csapatban ezzel együtt nyugtalanná váltak. Azt hiszem próbált figyelmeztetni valamire, de nem figyeltem rá eléggé. A támadás váratlanul ért minket, és mire felszállt a füst, a helyőrség nagy része elpusztult. Nyertünk, de komolyak voltak a veszteségeink. Egy kérdésünk volt csak a végére. Miért a mi fegyvereinkkel lőttek ránk? Hamarosan választ kaptunk.

Négy társunk térdelt előttünk, és Josto volt az ötödik. Előtte álltam a pisztolyommal a kezemben és nem hittem el, hogy ez megtörténhetett. Elárult. Felfegyverezte az ellenségeinket. A fejéhez tartottam a pisztolyt. A szemembe nézett, és akkor végre megértettem. A Birodalom legalább olyan rossz, mint Köztársaság volt, ha nem rosszabb. Meghúztam a ravaszt. Nekem másra is gondolnom kell. Nem lehetek áruló.
Előléptettek. Századosi rangot kaptam, és áthelyeztek a Corelliára, ahol alig volt jobb a helyzet. A sors fintora, hogy két hétre rá megkaptam a hírt, hogy anyám meghalt. A Naboo tiszta levegőjéhez szokott szervezete lassan meggyengült Coruscanton. Innentől csak idő kérdése volt, hogy mikor kap el valamit amiből nem tud felépülni. Nem maradt többé semmi ami megkösse a kezeimet. Szereztem egy kábító fegyvert, és egy éjszaka a fegyverraktár felé indultam. Ketten őrizték, de bíztak bennem, így könnyű volt kiütni őket. Összeszedtem annyi hődetonátort amennyit csak tudtam, és egy kapcsolóra kötöttem mindet. Kiosontam a vadászokhoz, és egy kivételével mindegyikre raktam a robbanóanyagból. Az egyik őr észrevett így muszáj volt megölnöm. Egy pillanattal később megszólalt a riadó. Vagy a lövést hallották meg vagy az elkábított őröket találták meg. Nem számított ugyanis már majdnem végeztem. Mikor a rohamosztagosok elkezdtek kiözönleni az épületből már beszálltam az utolsó gépbe. Megnyomtam a kezemben szorongatott detonátor gombját, és nagy körben minden lángba borult körülöttem. Csak az én gépem maradt sértetlen, és a fejetlenséget kihasználva elrepültem a bázisról. A következő napokban meghúztam magam. Corellia elég nagy volt, és nem kedvelték a Birodalmat. Talán ez az egyetlen oka, hogy még élek. Hamarosan sikerült találnom egy merész csempészt, aki az összes pénzemért, és a „világnak tett szolgálatomért” megfeledkezett a vérdíjról amit értem kapna.

Így kerültem hát ide a peremvidékre egy koszos kocsmába. Farkasszemet nézve varkocsos öreggel, akinek sugárvető fityeg az oldalán.