☛ Belső:
Chaya született manipulátor, amit egészen kicsi gyerekkora óta fejleszt. Az erő megfelelő használatával, és tanítói célirányos segítségével mestere lett a megtévesztésnek. Rendkívül intelligens, jó helyzet felismerő, és még kiválóbb emberismerő. Ezen képességei tették kiváló kémmé, ugyanakkor szakították ki őt a társadalomból, és ítélték komor, hazug magányra.
Bizalmatlan alkat, mivel állandóan ellenség közt járt. Kapcsolatai érdekközpontúak. Kevesen ismerik valódi énjét - sokszor ő maga sem biztos benne, milyen ember lakik a testében -, mindenkinek azt az arcát mutatja, amit a mindenkori érdekei megkívánnak.
Alapvetően kedves, de rendkívül zárkózott személyiség, van humora, de csak akkor csillogtatja, ha szükségét látja. Megveti az erőszakot, távol áll tőle a gonoszság. A jedik eszméit nagyra tartja, ugyanakkor álomszerű képzelgésnek tekinti csak. Nem hisz a tökéletes világban, amit a Rend annyira üldözött. Ennek ellenére álmodozó, nem mondott le arról, hogy egyszer olyan emberek vegyék körül, akikben feltétel nélkül megbízhat, akik számára végre Chaya S'ar lehet.
Csak ne élvezné ennyire egykori munkáját...
☛ Külső:
167 cm magas, vékony, átlagos testalkatú nő. Haja barna, szeme kék. Csinos, szép arcú, de nem feltűnő. Bőrszíne nem hófehér, de nem is nevezhető sötétnek. Titokzatos és kirívó is tud lenni, ha akar, de alapvetően igyekszik mindig beleolvadni a környezetébe, eltűnni a többiek között, ruháit is ehhez mérten szokta válogatni.
☛ Történet:
Chaya fojtott sikollyal ült fel az ágyában, és zihálva nézett körül a szobában. Izzadt volt, zaklatott és zavarodott. Valakit keresett. Nem tudta, kit, de úgy érezte, szem elől tévesztett valakit. Kimászott az ágyból, a lábai majdnem összecsuklottak alatta, de sikerült talpon maradnia. A ruhásszekrényen, majd az ajtófélfán támaszt keresve, elbotorkált az ablakig. Kinézett. A mellkasa még mindig nem nyugodott, keze kényszeredetten matatott a nyakánál, mintha fojtogatná valami. Nem látott kint semmit, csak a hajnal első narancssárga fényszálait, amint lassan, de megállíthatatlanul behálózzák a zöldellő fűvel borított, virágba borult mezőt. Visszafordult a szobája felé, és akkor megértette. Nem valakit keresett, hanem valamit. Nem egy embert tévesztett szem elől, hanem…. magát az Erőt.
- Nem…. nem ez.. ez NEM lehet… - motyogta maga elé zavartan. Most már nem csak a levegőt kapkodta, hanem remegett is. Mikor lefeküdt aludni, még minden rendben volt. Most pedig felébredt, és az Erő, ami egyetlen hű társa volt… egyszerűen csak… eltűnt. A pattogó szikrák, a finoman duruzsoló parázs nem volt többé. Maga elé csapott reszkető karjával, de a szoba mintha mozdulatlanságba dermedt volna. Persze sosem volt nagy szakértője a telekinézisnek, de ez…
Hirtelen elfogta a rettegés. Életében először, remegett a félelemtől. Maga az érzés is rémisztő volt. Nem értette mi történik vele, de azt tudta, hogy ha valamikor, hát most szüksége volt a hideg fejére. Kirohant hát a konyhába, és ledöntött a torkán egy pohár jéghideg vizet. Vett néhány mély lélegzetet, és a zihálás végre abbamaradt. A remegés is enyhült. És akkor megérezte. Újra érezte. Vagy talán el sem tűnt? Ott volt a parázs. Gyengén.. nagyon gyengén, alig érezhetően, de még mindig pislákolt.
Gyorsan végiggondolta a helyzetét, és bár még mindig zavarodott volt, egy dologban biztos lehetett. Ettől a pillanattól kezdve nincs biztonságban. Nincs többé a képesség, amivel elrejtheti a benne szunnyadó erőt, bármilyen gyenge is az. A 66-os parancs után elmenekült ugyan, de korántsem elég messzire. Nem volt mitől tartania, csupán óvatosságból rejtőzött el. Most azonban nem lehetett elég óvatos.
A háború idején a szeparatisták közé beépülve kémkedett a Rendnek. Senki nem is sejtette, hogy valójában Jedi. Még a Rendben is csak hárman tudták. Egykori Mesterei és persze a galaxisban szétszórt kémek parancsnoka. Senki más. Tizenöt éves volt, amikor látszólag elbocsájtották a Rendből és megszüntették padawan státuszát. Mindenki, még a Rend vezetői és egykori tanulótársai is úgy tudták, hogy a képességei nem érték el a megfelelő szintet, ezért „kibukott”. Hiába, már gyermekként is ördögien jól játszotta a szerepét.
Berohant kényelmes kis szobájába, előkotorta saját maga által varrt utazó batyuját, és teletömte ruhákkal és az igazolvány készletével, majd az éjjeliszekrényhez ugrott, és felkapta a lak egyetlen fényképét. Egy pillanatra megállt, hogy vessen rá egy pillantást. Nyolc éves önmagát látta, amint büszkén pózol szülei mellett régi, Coruscant-i lakásukban, készen arra, hogy belépjen a Jedi Akadémiára. Édesapja remek pilóta volt, édesanyja pedig megbecsült gépszerelő. Nem éltek nagy lábon, de mindenük meg volt. Ők abban a hitben éltek – legalábbis Chaya remélte, hogy még élnek -, hogy a lányuk pilótaként járja a galaxist. Jobb volt ez így mindenkinek..
Bedobta a képet a ruhák közé, jellegtelen, barna nadrágot, fehér felsőt, csizmát és köpenyt húzott magára. Egy pillanatnyi hezitálás után felcsatolta fegyvertartó övét, és elhelyezte a tokban DC-17-esét. Nem volt túl ügyes fegyverforgató, de most nem volt más, amivel megvédhette volna magát. Elhúzta az éjjeliszekrényt, és kipiszkálta az alatta lévő padlódarabkát, ami fénykardját rejtette. Szinte sosem használta. Nem tanulhatta meg használni, ez is az álca része volt. Akár ott is hagyhatta volna Coruscanton, de végül nem tette. Mélyen a holmijai közé temette, megkötötte a batyu száját, aztán a vállára kanyarította. Az ajtóból még visszafordult, de csak egy pillantra, hátha elfelejtett valamit, majd csendben behúzta az ajtót, és elviharzott.
- Ez a lötty ihatatlan! Vidd innen, ne is lássam! - ripakodott rá a dantari felszolgálóra, aki értetlen fejjel felkapta a poharat, és elment, de nem a pult irányába. Chaya egyáltalán nem volt biztos benne, hogy az az őstulok értette, amit mondott neki, de nem is számított. Eltűnt a zöldes színű, bűzölgő valami az asztaláról, ez volt a lényeg.
Türelmetlenül - és szomjasan - fészkelődött a széken. A bár lassan megtelt a délután iszogatni betérőkkel, igaz Chaya el sem tudta képzelni, hogyan lehet meginni bármit is, amit itt felszolgálnak. De ez sem volt lényeges. Várakozott. Várt valakit, bár azt nem tudta, hogy pontosan kit. Alig több, mint három hónapja szökött el a Nabooról, miután történt valami furcsa az Erővel. Azóta rengeteg pletykát hallott, amiknek valószínűleg a fele sem volt igaz, de abban biztos volt, hogy nem csak őt hagyta el az ereje. Sokat gondolkodott rajta, hogy mi idézhette elő ezt a rendkívüli eseményt, de minél tovább találgatott, annál távolabb érezte magát a valóságtól, ezért igyekezett inkább kizárni a gondolatai közül ezt a problémát, és a többi megoldására koncentrált.
Így kötött ki néhány hete a Dantooine-on. Mikor a Naboon felszállt az első hajóra, amire felengedték, tudta, hogy a külső perem vidéken fog elrejtőzni, ahova még nem értek el a Birodalom fenyegető csápjai. A változást itt is megérezték, de a birodalmi hadsereg még nem volt elég nagy ahhoz, hogy vasmarkába fogjon egy bolygót, ilyen távol Coruscant-tól.
Ráadásul szerencséje is volt, mivel nemrég felröppentek olyan pletykák, hogy lázadók portyáznak a környéken, és a Dantooine-ra is juttatnak a segélyszállítmányaikból.
Chaya egy ideje eldöntötte, hogy megpróbál csatlakozni a lázadók csoportjához. Nem szívesen lépett be egy katonai tömörülésbe, de úgy érezte, nincs választása. Az Erő nélkül rettenetesen kiszolgáltatottnak és elesettnek érezte magát, napjait átitatta a gyanakvás és a félelem. Nem volt hozzászokva efféle érzésekhez, és egyébként is tenni akart valami hasznosat. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy élete hátralévő részében fülét-farkát behúzva bujdokoljon valami nyomortanyán. Nem, az nem neki való élet. Ennél ő többre tartotta magát. Épp eleget látott és hallott a szeparatisták között eltöltött évek alatt, hogy tudja, a Jedik törekvése talán csak álom volt, de a Birodalom elképzelése sokkal inkább egy rélmálomra emlékeztetett…
Az ivó ajtaja kitárult, és belépett rajta egy overálos pilóta.
Végre - gondolta Chaya izgatottan -
csak ő lehet az. Egy lázadóra várt már vagy két órája. Nem tudta, ki fog jönni, és azt sem, hogy mikor; a találkát is egy összekötő beszélte le neki. A férfi talán éppen túl lehetett a harmincon és szerencsére ember volt. Egyenesen az asztalához sétált, és leült vele szemben.
- Te akartál velem találkozni? - kérdezte kertelés nélkül.
- Igen - felelte Chaya határozottan, majd rövid hezitálás után, leemelte fejéről a csuklyát.
- A nevem Daerek Obern őrnagy.
- Ayi.. - elcsuklott a hangja. Ez a férfi őszinte, neki pedig szüksége van a segítségére. A lázadó csoport minden bizonnyal a bizalomra építkezik, mi mást is tehetnének. Éppen ezért ő sem hazudhat. Megköszörülte a torkát, mintha csak amiatt akadt volna el.
- Chaya S’ar - a férfi udvariasan bólintott.
- Miben lehetek a szolgálatodra Chaya S’ar? - a nő hátán futkosott a hideg. Közel tíz éve nem nevezte senki a saját nevén. Zaklatott volt, de a férfi ebből mit sem láthatott. Az érzelmeit nem csak az Erővel tudta tökéletesen elrejteni mások elől.
- Csatlakozni akarok hozzátok. - jelentette ki határozottan. Egyáltalán nem hangzott kérésnek.
- Ki vagy te, és hol tudnám hasznod venni?
- Jedi vagyok - vágta rá halkan, bár legszívesebben az asztal alá bújt volna.
- Az elmúlt tíz évben a szeparatisták főhadiszállásán kémkedtem a Rendnek. Az erőm.. nos annak jelenleg nem sok hasznát venni, de képzett pilóta és tapasztalt ügynök vagyok - a férfi egy pillanatig nem szólt csak a nő arcát vizslatta.
- Na és honnan tudjam, hogy nem hazudsz nekem? - kérdezte aztán szenvtelenül.
- Sehonnan - felelte Chaya egy félmosollyal az arcán. Vajon mit szólna a fickó, ha tudná, hogy talán még életében nem volt ilyen őszinte… El kellett fojtania egy hisztérikusnak ígérkező nevetéshullámot. Sikerült neki. A férfi még mustrálta egy kis ideig, aztán ő is elmosolyodott.
- Rendben! - mondta, és felállt az asztaltól. - Gyere velem!
- Hova? - kérdezte Chaya, miközben a férfi nyomába eredt, és odébb lökte a szerencsétlen dantari pincért, aki percekkel korábban meg akarta mérgezni azzal a moslékkal.
- Majd megtudod, ha megérkeztünk..
