Qi-Ab Rahn

Kedves Ab!

Nagyon nehéz lenne hivatalosra vennem a figurát, így inkább nem is teszem Ah, tudtam én, hogy valami igazán jó lesz abból, ha elkészülsz a kis sráccal. Tudod, hogy nem vagyok oda a gyerekekért, de őt még én is szívesen nyúznám egy kicsit a "valóságban", mert megérdemelne egy kis szeretetet

Gondolom mondanom sem kell, kire emlékeztet... Megnézném, milyen felnőtt válna belőle.

De most még kölyök, te meg gonosz, amiért így megnehezítetted a sorsát. De ez így van rendjén ugye Már előre látom, hogy milyen nehéz lesz neki a Világos és a Sötét oldal között lavírozni, de kíváncsi leszek, miket hozol vele össze.

Szívesen adom Haelt mellé, bármikor egy-egy játék erejéig, szóval majd szólj A kötelező köröket tudod, aztán jöhet a játék. Van egy olyan érzésem lesz rá még bőven jelentkező

☛ Főkarakter: Neutrostorm
☛ Teljes név: Qi-Abrahn Rahn
☛ Becenév: Ab
☛ Kor: 10
☛ Foglalkozás: Tanonc
☛ PB: SWTOR Thexan
☛ Faj: Ember
☛ Erő-érzékeny: Igen
☛ Csoport: Birodalmi

A legtöbb Sith-tanítvánnyal ellentétben, a fiúban még mindig meglepően sok jó van, és még mindig szeret. Szereti a csillagos eget, a kedvenc droidját, a jó szót, és szereti az édesanyját. Bár ha kérdőre vonják, bizton állítja, hogy alig emlékszik rá, ez nyilvánvalóan nem így van. Minden este ő az utolsó gondolata.
Kéri, hogy bocsásson meg neki, hisz tudja, milyen szörnyű, sötét dolgokra képzik ki. A hétköznapok során Ab kissé apatikus és szenvtelen, maximálisan a feladataira koncentrálva, ahogy elvárják tőle. Szolgáld a Birodalmat. Szolgálja a Birodalmat.
Ám hiába dominál benne a Világosság, a személyisége az utóbbi év, hónapok során rengeteget deformálódott. Egy olyan helyen van, amely elemészti az ártatlanságát és a gyengeségét. Amely sötét vágyakat táplál belé és kigyomlál mindent, ami szép.
Egy tíz éves kisfiú, aki a vér és mocsok tengere felett egyensúlyozik, s a gyermeki lelkében érzi, hogy hamarosan elfogy a kötél...


Ab tekintete olyan tiszta, s olyan kék, akár egy végtelen jégmező. Olykor végtelenül eltökélt, máskor olyan üres, mint akinek már minden mindegy. A haja mindig rövid, a viselete pedig fekete. A magassága egy átlagos tíz évesé, de súlyra jóval többet nyom. A szüntelen edzés teszi, na meg a jó étvágy – még ha sokszor csak túrkálja is azt, amit elé tesznek.
Futókalandból fogant, de az anyja, ha akarta volna sem felejthette volna el az apját. Ab Rahn kísértetiesen hasonlít rá. Minden vonásán az a férfi tükröződik, akit soha nem ismert. És akit nem is akar megismerni soha.

A Mag királynőjének egyik kis holdján születtem. A legtöbben nem, de én szerettem ott élni. Olykor, a szerény vacsoránk után, édesanya megfogta a kezem és együtt kisétáltunk a közeli, mesterséges mezőre, amikor a főváros épp alattunk volt. Mindig csodálattal néztem, el nem engedve az anyai kezet.
Most olyan távolinak tűnik. Már alig emlékszem a vöröslő fű illatára... édesanya illatára... De a lágy, vékony hangja még mindig itt cseng a fülemben. Mindig azt mondta, hogy a sorsom apám nyomdokaiba lépni. Hogy egy nap olyan erős leszek majd, mint ő. S én bólintottam ugyan, mert szerettem őt, de a sorsban sosem hittem. Ahogy apámban sem. Számomra csak Ő volt. A barna hajával és sápadt bőrével. Ő volt a mindenem, de a szemeiben ragyogó csodálatot, a különös vágyat sosem értettem, vagy éreztem át, amikor apámról beszélt.

Alig múltam négy, amikor a Jedi-templomba vittek. Tudtam, hogy egyszer el fog jönni ez a nap, hogy édesanya ezt az utat szánja nekem, de én szívesebben maradtam volna. Vele. Mindig is szégyenlős fiú voltam, s a templomba kerülve, ha lehet, még zárkózottabb lettem. S még így, lesütött tekintettel is hamar kiemelkedtem a tanoncok között. Hétről hétre egyre inkább éreztem fellángolni itt bent az Erőt, felemeltem a fejem, s hirtelen a világ megnyílni látszott előttem. Néhány év múltán párbajban nem volt ellenfelem. Néha úgy éreztem, jöhetnének százan is, ezren. S a közelharcban tökéletesen harmonizált a technikám az Erővel.
Hat voltam, amikor a Mester kiválasztott. Eleinte tartottam tőle. Azok a fekete szemek, a jeges kisugárzás. Éreztem, hogy tesztel. Hogy küldetésről küldetésre feszegeti a határaimat, és nem értettem, hogy akkor miért engem választott. S még így is, hamar megkedveltem őt. Felnéztem rá. Kezdtem megérteni édesanya csodálatát az apám iránt. Kezdtem megérteni, milyen egy igazi férfi. Egy igazi... Jedi.
A fiú mestere ugyanaz a twi’lek volt, aki egykor az apját is tanítványává fogadta. Thar’fendor jól tudta, ki a fiú, ahogy az anyját is jól ismerte, noha Ab Rahn erről mit sem tudott. Thar’fendor hűvössége a fiú apjától eredt. Minden mozdulatában, minden apró mosolyában a néhai tanítványát látta. Ennek ellenére is csodálta a fiatal padawant. A napját sem tudta, mikor volt dolga utoljára ilyen született tehetséggel. Olykor szinte felháborítónak tartotta a könnyedséget és a lehengerlő eleganciát, amivel a fiú teljesítette a rá kiszabott feladatokat.

Ab nyolc évesen elveszítette az édesanyját, akit – állítólag – betegség vitt el, s kilenc volt, amikor eljöttek értük a templomba. A mesterével a könyvtárban tartózkodott. Bújj el! Most! Ez volt Thar’fendor utolsó parancsa. S az egyetlen parancs, amit valaha megszegett. Képtelen lett volna végignézni. A haldokló mestere és a Sith nő közé állt, izzott a fiú körül a levegő. Szinte remegett, olyan görcsösen szorította a fénykardját. Ügyesen forgatta a szablyát, de néhány másodpercnél nem tartott tovább. Végignézte, ahogy megölik a mesterét, majd ő következik. A Sith lovag végül magához vette...

Azt mondják, egy gyerek tele van vágyakkal, melyek olyan abszurdak, mint tüzet gyújtani nyáron. Olykor elgondolkodom ezen. Hol vannak az én vágyaim? Lehet nekem olyan egyáltalán? Vagy ha vágynék valamire, megbüntetnének? Hetekig gondolkodtam ezen. Mik az én vágyaim? De csak ürességet láttam. Majd egy nap elém állt a mesterem... a Sith mesterem, s szokatlanul nyájasan szólt hozzám. Azt mondta, jó fiú vagyok, ezért ellátogathatok vele a Coruscant holdjára, ahol születtem. Izgatott voltam. Már felszállás előtt is a kis csokor zöldmargarétát szorongattam a kezemben. Már tudtam, mi az én vágyam. Nagyon szerettem volna látni édesanya sírját, hogy virágot vihessek neki. És bocsánatot kérni, amiért nem voltam elég erős, hogy... Bocsánatot kérni mindenért.
Ám a sír helyén csak meggyalázott romhalmaz állt. Egy rosszul elsült ipari robbantás miatt. Úgy éreztem, mintha újra elveszíteném. Csak másodjára... valahogy jobban fájt.
- Sajnálom, Ab Rahn. – Tette a mesterem a vállamra a kezét, ahogy közelebb lépett hozzám. Én ziháltam, s a szemeim jégkékből vörössé váltak, akár a fű a mezőnkön. Soha nem éreztem akkora Sötétséget, akkor Erőt magamban, mint aznap.
A mestere pedig mosolygott. Nem történt baleset. Ő adta parancsba a környék letiprását, ő rendelte el az égett hús szagát. Járulékos veszteség. Ez még csak nem is a főváros. Csak egy holdja. Mit számít rajta az élet.
Egy újabb aljas próbálkozás, egy újabb határozott lépés afelé, hogy a fiút végleg a Sötét oldalra terelje...