☛ Belső:
Egy kíváncsi kiskölyökből, az az emberré vált, akitől mások félnek. Csak így, rajtuk keresztül ismeri ezt az érzést. Ő maga régen nem tapasztalta már. Magabiztos, de nem beszél túl sokat. Parancsokat osztogat, jelentést tesz, amikor muszáj, de feleslegesen...? Nem, ő nem az a fajta. Ha akar valamit, azt elveszi, de mindenért, amije van, ahol tart, keményen megdolgozott.
Imád vezetni és magában a mai napig rá tud csodálkozni az új vadászgépekre. Pont úgy, mint gyerekként. Valahol mélyen megmaradt benne ez a gyermeki kíváncsiság, még ha ehhez igazán mélyre is kell ásni. Eszében sincs elérhető távolságban tartani ezt az énjét. Talán nem is tud róla, magának sem ismeri be, hogy ez még ott van. Igazából... képes lenne bárkit kivégeztetni csak azért, mert valamilyen hiba csúszik a rendszerbe és akár egy kicsit is gyengének látja az illető. Egy katona a sok közül, nem nagy veszteség. De nemcsak ilyesmiért, néha a legkisebb hibáért komoly büntetéseket szab ki... és igen, gondolkodás nélkül öl, ha úgy érzi jogos, vagy eldönti az agyát a düh.
☛ Külső:
Különösen zöld szemek, amik szinte megbabonáznak. Manapság már félelemnek nyomát sem látni benne. Régen szőke, mára már inkább barna haj. Van, hogy hagyja kicsit nőni, eszében sincs katonásan rövidre vágni. Borosta. Sokszor ott van a pár napos borosta, a szakállig viszont nem nagyon jut el. A borosta, a komorság, mind csak ráadás a magasságához. Ezekkel együtt olyan tekintélyt parancsoló, ahogy az elvárható egy vezetőtől. Tőle. Egy félelmetes Sith-től.
☛ Történet:
Elbújtam. Zihálok. A repüléstől még mindig kavarog a gyomrom. A fülemben mást sem hallok, csak a vég nélküli dübögést, ahogy a szívem ver.
Dübb dü-dübb, dübb dü-dübb, dübb... Biztos vagyok benne, hogy meghallanak. A búvóhelyem előtt elhalad két katona. Hallom a lépteiket, beszélgetnek. Magamban könyörgök, hogy csak ne nézzenek ide. Ne nézzenek a hajóra, ne akarjanak pont most megállni!
Nem teszik.
Tovább haladnak, én pedig egy pillanatra felengedek. Próbálom végre szabályozni a légzésem. Tíz éves vagyok, szökésben. Nincs itt semmi keresnivalóm, de a kíváncsiságom hajtott. Ha elkapnak, végem. Miért is lennének kíméletesek egy kölyökkel, aki megbújt egy katona gépén, aminek a pilótája akaratlanul is felhozta... ide? Őrült hevesen ver a szívem.
Egyedül vagyok. Ledobom a fejemről a pokrócot és kilesek. Jobbra. Senki. Balra. Senki. Előttem kis tucat újabb vadászgép. Sokkal elegánsabb, mint amiket eddig láttam. Különlegesek. Csodaszépek!
Az ösztöneim vezetnek, amikor kimászok és nagy léptekkel, egyre nyugodtabban elindulok feléjük. A szemeim csillognak és azon jár az eszem, milyen lenne beleülni. Eljátszani, hogy vezetem és éppen egy csatában vagyok. Könnyedén, egyszemélyes hadseregként megnyerem a csatát és...
...és eszembe jut. Itt vagyok. Nem a bolygómon, nem otthon. Az űrben! Ekkor téved a tekintetem a nagy ablakra. Kint, ott kint...
- Hűha! - tátom el a szám, ahogy az ösztöneim közelebb vonzanak az üveghez. Apró léptek, miközben semmit nem látok, csak a hatalmas űrt odakint. A végtelen lehetőségeket. Mind azt sugallja, az lehetek, ami és aki csak akarok!
Annyira elmerülök a látványban, hogy nem hallom a lépteket.
Nem hallom a hangokat.
Mire észbe kapok, már a vállamon a katona keze.
Évekkel később, még mindig úgy érzem, ott a szorító kéz a vállamon. Olyan, mint az atyai kéz, ami szigorú, mégis valamilyen szinten törődik az emberrel. Csak ez a kéz kiosztott pár pofont az évek alatt, miközben megedzett. Kiképzett.
Nem kellett sok idő, hogy megkapjam a különleges képzésem. Amint
előtte álltam, már el is motyogta. Az Erő. Tudtam, mit jelent, nem kellett magyaráznia. Talán ez volt a pillanat, amikor egyszerre lettem kíváncsi és kezdtem félni. Lassan, de minden kétséget kizáróan tudatosult bennem, hogy egy Sith van előttem. Egy Mester. Az
én Mesterem, ha úgy akarom. Őszintén? Nem kellett sokat győzködnie.
Kihúztam magam, egészen katonásan, és már nem számított, hogy a szemeben csillogott az apró félelem. Lehet, hogy csak egy rossz kölyök voltam, de tudtam, mire lehet az ember képes egy ilyen Mester oldalán.
...és én akartam! Bármit megadtam volna érte, hogy senkiből valaki legyek.
Szóval igen, itt maradtam. Maradhattam. Fent. Soha nem mentem vissza. Legalábbis olyan szempontból nem, hogy lakni. Élni. A családomhoz. Tudom, hogy nem kerestek. Volt jobb, fontosabb dolguk is. Láttam az Erő segítségével, hogy idővel jól meglesznek. Nekem talán éjszakánként hiányoztak, de jobban vonzott a kaland, az
igazi élet. Az pedig itt várt rám.
Igaz, nem túl nagy kaland volt eleinte mindenkit kiszolgálni. Jöttem-mentem, futkároztam nekik a szabadidőmben, miközben zajlott a kiképzésem. Katonai a vezetőknek köszönhetően... és az Erő a Mesterem által. Ahogy idősebb lettem, már komoly feladatokat bíztak rám... egy lettem a katonák közül... majd a vezetőjük.
Mára oda jutottam, hogy saját embereim vannak. Nem is kevés. Ezredes lettem, saját hajót kaptam, szabad kezet ahhoz képest, hogy a Birodalomnak tartozok hűséggel és tisztelettel. Jelentek, de nem kell mindenre az engedélyüket kérnem.
Az már csak ráadás, hogy mindeközben az embereim tartanak tőlem. A Mesterem különös halála után tényleg Sith lettem. A hatalmam megrémiszti őket. Az érzés... felbecsülhetetlen!
Nem is olyan régen mentettem meg egy foglyot a haláltól. Mentettem meg? Hm. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy volt éppen nagyobb gondom is, mint elrendelni a kivégzését.
Az Erő... Képtelen voltam elérni. Még most is csak alig érzem. A legegyszerűbb dolgot sem tudom megcsinálni. Pokoli. Mégsem veszítem el a fejem. Nem engedhetem meg magamnak.
