☛ Történet:
Order 66
Jabiim. Még mindig érzem az egyre ritkuló esőcseppeket, ahogy a Padawan Falka végső nyughelye felől vonszolom magam, előre, vállamon a nehézkesen lélegző másik Jedivel. Előre, mindig csak előre, nem állhatunk meg. Ha megtesszük, meghalunk. Van pár óránk kijutni erről a rohadt bolygóról, ha nem sikerül…
Fölriadok, és olyan hirtelen mozdulok, hogy Nira, aki eddig a hátamnak támaszkodva pihent, egyenesen a sárban köt ki. Azonnal fölébred ő is, és egy pillanatig villámokat lő rám a szemével.
– Rossz álom? – kérdezi.
– Jabiim – felelem. – Emlékszel?
– Nehéz lenne elfelejteni azt a helyet – mormolja, ahogy megpróbálja kilappogatni a sarat a hajából. – Biztos az idő teszi. Néha én is úgy érzem, mintha újra ott lennénk.
Egy fehér páncélos klón lép mellénk. Tizen vannak, ebből három kommandós. Az utóbbiak vezetője, vöröses festésű katona, most letérdel mellénk.
– Kipihente magát, Uram? – néz rám. Én vagyok a rangidős kettőnk közül. Én csak biccentek. – Remek. A Tábornok hamarosan elküldi a jelet. Van tervünk, vagy improvizálunk?
Azt hiszem, ők ez utóbbinak örülnének jobban, de el kell, hogy keserítsem. Mielőtt lepihentünk volna, megfigyeltem az ellenséges pozíciót. A mi feladatunk egyszerű: bejutni. Két erődített állásuk van, amiket a főerő fog megrohamozni, nekünk itt a kevésbé védett oldalról kell behatolni, és elhelyezni a bombákat, amikkel felrobbanthatjuk a planetáris védelmet. Azután megérkezhet az erősítésünk. A tervem a kommandósok mozgékonyságára alapul, amíg én és Nira magunkra vonjuk az ellenfél figyelmét a többi klónnal.
A transzponder csipog, én pedig Nirára pillantok. A lány bólint, és majdnem egyszerre aktiváljuk a fénykardokat – az övé zöld, az enyém sárga.
Majd támadunk. A harc kemény és kegyetlen, folyamatos rohamokat intézünk a szeparatista állások ellen, majd visszavonulunk a fák rejtekébe, és folytatjuk. Igyekszünk a lehető legkevesebb embert veszíteni, Nira és én is védjük őket, amennyire tudjuk.
Tizenöt percen keresztül zajlik ez, miközben a kommandósok a droidok állásai mögé kerülnek, és egy jól irányzott csapással kiirtják őket. A katonák sisakja feltűnik a védművek felett, és intenek, hogy mozogjunk. Alighogy megmozdulnánk, valami történik. Zavar az Erőben – fájdalom, kiáltások. Riadtan pillantok Nirára, ő pedig vissza rám. Csak fél füllel hallom a vörös festésű klón kiáltását.
– Uram, vigyázzon!
Megpördülök, aktivált fénykard a kezemben. Abban a pillanatban hárítok három felém küldött lövést. Nira egy pillanattal később csatlakozik hozzám, a lábát találja egy lövés, de nem tántorodik meg. Még így is szorulunk hátrafelé. Nem értetem, mi történik, nem tudom fölfogni, miért harcolnak ellenünk azok, akiket alig pár perce még mi védelmeztünk. Csak azt tudom, hogy meg akarnak ölni, és jó úton járnak a céljuk felé.
Aztán mögöttünk is fölizzanak a fegyverek és a klónok elbuknak. Meglepetten pillantok föl a kommandósokra.
– Akkor most jönnek, Uram, vagy még bámészkodnak egy darabig? – kérdezi a vörös páncélos katona, majd invitáló kézmozdulatot tesz.
What Lies Beyond…
– Szóval a különleges egységek tudtak a parancsról?
– Nem egészen. Belénk itatták, mint az anyatejet. De mi nem egyszerű ágyútöltelékek vagyunk, tudjuk, mi az a szabad akarat. És nem hiszem, hogy Önök a Köztársaság árulói lennének, Hölgyem – feleli a vörös páncélos kommandós, miközben a szűk mellékutcán terel bennünket.
Még mindig a kezemben markolom a fénykardom, és a ruhám még mindig egy jedire emlékeztet. De a város kihalt, a droidok mintha egyszer csak leálltak volna, a klónok pedig óvatosan terjednek szét. Nem hiszem, hogy a droidoktól félnének. Inkább tőlünk. És ez zavaróan jó érzést, figyelembe véve, mi történt alig pár perce.
Nira az egyik kommandósra támaszkodva sántikál. A lába rosszabb, mint eredetileg tűnt, de egy kis pihenés rendbe fogja hozni. Meg egy Bacta-tartály, ha találunk, de jelenleg az olyan luxusnak tűnik, mint egy fürdő ebben a nyirkos halálcsapdában.
– Hogyan jutunk ki innen? – kérdezem egy idő után.
– A terveken szerepelt egy űrállomás. Feltéve, hogy a szeparatisták nem pucolták ki, lehet ott valami, ami kivisz bennünket ebből a csávából – feleli a kommandós.
– Feltéve?
– Van jobb terve, uram?
– Igen – közlöm. – Megkeressük a mestereinket. Együtt kitaláljuk, mi történt…
– Uram, sajnálattal közlöm, de a mestereik halottak. Több száz katona vette körül őket. Úgy tippelem, esélyük sem volt. – A kommandós megvonja a vállát. – De ha biztos akar lenni benne, megpróbálhatja megnézni. Biztosan megtalálja őket. Persze, ahhoz keresztül kell verekednie magát az egész nyavalyás városon, márpedig én nem fogom a csapatomat kockáztatni ezért. Most már mi is a Köztársaság árulói vagyunk, nem csak Önök.
– Ez őrület! – sziszegem összeszorított fogaim között. – Mi nem tettünk semmit…
– Tudom, Uram. Ott voltam Önökkel.
Az űrkikötő egy relatíve apró épület volt, de ezt már megszállták a klónok. Minden egyes bejáratnál őrszemeket láttunk. A kommandósok káromkodtak, miközben Nira és én egy tetőről szemléljük az eseményeket.
– Kivárhatnánk, ameddig elmennek – veti fel a lány az ötletet.
– Nem – rázom meg a fejem. – Nézz körbe, szabályosan megszállják a várost. Arra rendezkednek be, hogy maradjanak, és előbb-utóbb meg fognak találni bennünket.
– Akkor mit csinálunk? Megrohamozzuk az épületet?
– Pontosan.
Disaster(s)
A terv meglepően egyszerűen hangzott. Az éj leple alatt megrohamozni a kikötőt, legyűrni gyorsan és lehetőleg csendesen az őrséget, majd elkötni az első hajót, ami képes hat személyt viszonylagos kényelemmel szállítani. Mi sülhetne el rosszul?
Az első szakaszt meglepően gyorsan teljesítettük. Az őrséget sikerült kifüstölnünk, fölhasználva az összes megmaradt gránátot. Ez viszont a „csöndes” opció végrehajtásába került, így tudtuk, mindjárt a nyakunkon lesznek.
– Nira! – kiáltottam a lányra. – Menj és nézd meg a hajókat.
Ő volt a sérült közülünk, így, ha küzdeni kellett, neki vettük a legkevesebb hasznát. Pár percen belül már röpködtek is a lövedékek, alig hagyva időd nekünk arra, hogy beássuk magunkat. Három védelmi vonalat hoztunk létre, az utolsót a hangár bejáratánál. Az elsőből pillanatok alatt szorítottak vissza bennünket, de a szűkebb folyosókon már nem tudták kihasználni a puszta túlerejüket, és több hasznot hajtott a fénykardom is.
Még így is iszonyatos súllyal nehezedtek ránk.
– Uram! – szólt a kommandósok vezetője, amikor mindketten leterítettünk egy-egy ellenfelet. – Menjen!
– Micsoda? – kérdezem.
– Mi föltartjuk őket, maguk elhúznak innen. Nem tudom ezt hogyan lehetne világosabban fogalmazni – feleli, majd behúzza a nyakát, ahogy a sugárnyalábok a fedezékét pásztázzák. – Mi készen állunk életünket adni egy jó ügyért, Uram. Csak ne legyen hiábavaló.
Nyelek és bólintok. Lassan elkezdek hátrálni, még mindig eltérítve a felém száguldó lövedékeket. A sarok mögött megfordulok és rohanni kezdek, próbálva nem gondolni arra, miként fogják lemészárolni ezeket a jó katonákat.
Nira talált hajót, egy YT-2400-as gépet. Ahogy felrohanunk, már halljuk a közeledő tűzharcot, de tudom, hogy a katonáknak nem lesz ideje eljutni hozzánk. Túl sok a nyílt tér köztük és köztünk. Még egy utolsó pillantást vetek feléjük, ahogy fölemelem a gépet, a pilótaülésbe szíjazva, és kilövünk az ég felé.
– Akarsz beszélni róla? – kérdezi Nira.
– Nem – rázom meg a fejem.
Nincs blokád. Nincsenek vadászgépek, amik üldöznének bennünket. Ahogy kellőképpen eltávolodunk a bolygótól, zavartalanul léphetek be a hipertérbe, és hagyhatom magam mögött a pilótafülkét, és az utánam néző lányt.
When paths seperate
– Tudod – kezdi a lány, – Gondolkodtam.
– Jaj nekem – nyögök föl, ahogy felülök az ágyamban, átellenesen az övétől.
Már egy hónapja futunk és menekülünk. Nem is nagyon csináltunk mást. Éppen időben kaptuk meg Kenobi mester üzenetét, és volt annyi sütnivalónk, hogy ne próbálkozzunk más jediket keresni. Nem akarunk szervezkedni, nem akarunk összeállni másokkal. Túlélni akarunk, még akkor is, ha frusztrál az egész.
– Még így is túl sokan vagyunk – közli.
– Szóval, mit javasolsz? Dobjuk ki az egyetlen olyan dolgot, amit még ismerünk az ablakon és menjünk különböző irányba?
– Kevesebb szarkazmussal, de igen.
Mondhatnám neki, hogy nem tetszik az ötlet. Próbálhatnám meggyőzni, de tudom, nem sok értelme lenne. Csak csalódottan, már-már fájdalommal telve nézek rá. Reméltem, hogy a fenekestül fölfordult világban legalább az egyetlen biztos pont mellettem marad – egy darabig.
Mondhatnám neki ezt. Ehelyett csak elvigyorodok, leplezem, amire gondolok.
– És mégis hogyan osztjuk el a hajót? – kérdezem.
Ő tartotta meg. Nekem nem kellett, leszálltam az Alderaanon, érzékeny búcsút vettünk egymástól, majd figyeltem, ahogy elrepül. Legalább olyan jó pilóta, mint amilyen én is vagyok. A következő napon fölcsaptam egy csempészcsapatba, akik végül a Lázadókhoz kerültek, mint ellátási tisztek. Mivel a számok kibogozásához nem fűlött a fogam, azonnal az áthelyezésem kértem.
A Shadow Squadronban kaptam helyet.
