Ab Rahn & Feron - Oxon City

Vézna lennék? Én? Legszívesebben végignéznék magamon, forgolódva kicsit. Hol vagyok vézna? Tudja ez az árus, hogy ki vagyok én? Hogy honnan jötem? Bizonyára nem. Jó illata van annak, amit kínál, ám én csak Sith-tanonchoz méltó hűvösséggel meredek a szemeibe. Már épp szóra nyitom az ajkaim, hogy valami hasonló módon utasítsam vissza, mikor egy közeli bódéból szólnak felénk.
- Hagyd már békén azt a gyereket, Tulak. – Egy másik árus az. Különc egy kinézete van. Nem szeretem a csápokat. Coruscant olyan szép, olyan egységes. Nincsenek pikkelyek és csápok. Végül feleletül mindketten csak egy hűvös pillantást kapnak, majd tovább sétálok. Talán lassan ideje lenne visszafordulnom. Talán Vaylin mester már keres. Vagy talán itt is hagyott.
Ám hamar meglátok valamit, ami ahelyett, hogy hagyna visszafordulni, tovább húz. Még egy lépés, majd még egy. Egy üres pad felé haladok a szűkös út mentén. A mellette lévő ritkuló, kissé elszáradt bokrot figyelem. Van még rajta néhány virág. Emlékszem édesanya mennyire szerette ezt. Odaérve apró sóhajjal ülök le, kezem ösztönösen tartva a fényszablyám markolatán, mely épp csak egy kicsit látszik ki a köpenyem alól így, ülve. A lábaim alig érik a poros talajt, de nem lóbálom őket. Fegyelmezetten, egyenes háttal ülök. Nem nézek magam mellé. Nem akarok édesanyára gondolni. Olyan távolinak tűnik. Maradjon is az. Nem akarom, hogy fájjon.
A tekintetem hamarosan a szemközti padon ücsörgő maszkos férfira téved. Nem nézem őt, csak egy gyors pillantás, majd még egy... Igyekszem nem bámulni, nem illik, de felkeltette a figyelmem a maszkja. Olyan furcsa érzés fog el tőle... A férfitól... Aztán meglátom az oldalán lógó fénykardot, s az addig gyermekien elveszett tekintetem szigorúvá és komorrá válik. Immár nem rejtegetem, hogy őt figyelem.

*Miközben a fiú a városban kóborolt, valahol a városon kívül Feron a hajója fedélzetén végezte a napi testedzését. Mindig hitt abban, hogy csak akkor lehet valaki szinkronban az Erővel, ha a teste is megfelelően edzett erre a feladatra. Történetesen nagyon is élvezte, mikor néha a maximumot kihozhatta a fizikai adottságaiból, és ez meg is látszott rajta. Termete és izmai nem egy olyasfajta vézna Jedit ábrázoltak, hanem egy eléggé jó kötésű fizikai erőben is bővelkedő egyént. *
~ Hogy lehet egy ilyen bolygón megmaradni… semmi extra nincs, még egy rendes kocsma sem… Éljen a nagy Birodalmi felszabadítás, minden bolygó örvendezzék… ~
*Ásított, s tovább merengett ezen a gondolaton egészen addig, míg meg nem kordult a gyomra. Úgy döntött inkább a városban vesz magának valami kaját, mert a saját tartalékai már kifogyóban vannak, így mindenképp ki kell mennie feltölteni.
Gyorsan lezuhanyzott, felöltözött, majd elindult a város irányába. Miközben befelé tartott, szemügyre vette a házakat és elmerengett azon, hogy mikor legutóbb itt jár mennyivel élettelibb volt a hely, igaz annak már jó pár éve. Ennek ellenére biztos volt benne, hogy ez inkább a Birodalom hatása, és nem magától vált ilyenné.
Nagyobb lépteket tett, ahogy érezte, hogy a gyomra egyre jobban húzza a piac felé, ahol rég olyan finom ételeket lehetett kapni. Pár perc múlva meg is érkezett a már említett terepre, ahol megannyi árus adta el a portékáját mindenkinek aki arra tévedt. Ezeken a helyeken mindent meg lehetett kapni régen, de Feron biztos volt benne, hogy a Birodalom nagyon sok dologban korlátozta ezt is, mint minden mást.
Minden árusnál megállt és nézelődött, hol lehet olyan ételeket kapni, ami humán fogyasztásra is alkalmas, de eltelt egy kis idő, mire a bolyongása végül célra vezetett.
Gyorsan bevásárolt pár dolgot, majd a kredittárcájából fizetve távozott.. Fénykardja ott lógott az oldalán. Szerencsére kinézete miatt sokszor nézték Sötét Jedinek, és ezzel el is tudta adni magát, mint Birodalmi alattvalót, ha szükséges volt, bár ahhoz, hogy ő ilyen trükkhöz folyamodjon, már elég nagy bajnak kellett lennie.
Talált magának egy padot nem messze a piactértől, ahol leülhetett és nyugodtan elfogyaszthatta a vásárolt ételt. Letelepedett és jóízűen enni kezdett. *

Már egészen megszoktam a mesterem állandó kimértségét, s hogy többnyire nincs kihez szólnom. Rég elfogadtam. Már nem akarok gyerek lenni. Nem akarok lenni... semmi. Az leszek, amivé tesznek. Bár be kell vallanom, néha egészen szórakoztató, hogy bármennyire is terelnek, vagy épp kötéllel húznak a Sötétség felé, az úgy kerül el, mintha mágnesként taszítanám. Mégis türelmesek velem. Néha a Császárt is láthatom, azt hiszem, kedvel engem. Ki tudja, miért.
Napjaim többségét a fővárosban töltöm, s egyetlen örömöm, ha a mesterséges hold, ahol születtem épp felettünk van, s figyelhetem. De a mai nap kicsit különleges. A mesterem magával hozott a Chommell szektor egyik bolygójára. Kicsit büszkén sétáltam mellette. Élveztem a hatalmat, ami minket körülvett. A célunk felé haladva apró mosollyal néztem le rá, de ő nem viszonozta. Ez alkalommal sem. Utunk megmaradt részében némán, komoran sétáltam mellette, míg egy díszes épület mellett megállt. Azt mondta, nem mehetek be vele, várjak. Én pedig vártam. Hamar eljutottam oda, hogy unalmamban morcosan rugdostam a poros földet. Máskor is kellett már várnom, akkor még büszkén és türelmesen álltam. Thar’fendor mesterre mindig szívesen vártam. De őt... őt nem kedvelem. S miután ez megfogalmazódott bennem, nem tartott sokáig elindulni.
Egy lépés, majd még egy, majd néhány száz. Az öltözékem fekete, ahogy mindig, s fekete köpenyt viselek rajta. A köpeny alatt pedig egyik apró kezem magabiztosan tartom a fényszablyám markolatán. Megszokás, azt hiszem. Egy tíz éves fiúnak talán nem kellene egyedül kóborolnia ezen a környéken, ám a tekintetem egy felnőtt hűvösségét tükrözi. Az Erő nélkül sem kell attól tartanom, hogy valaki megragadja a karom és holnap már rabszolgaként ébredek valamelyik peremvidéki bolygón. Tudok vigyázni magamra.
A gyermeki naivitás, mint gyengeség, meg sem fordul a fejemben. Akkor sem, amikor megállok egy vénülő árus előtt, aki nyájas hangon szólít le, s nyújt felém a sebhelyes kezével egy adag nyársra húzott gruuvan shaal-t. Egyél csak, fiúcska, olyan vézna vagy.