Qi-Ab Rahn&a Negyedik Nővér- Az Inkvizíció palotája

Egyszer mindenki megtörik. Nem tudom, hogy bölcsességnek nevezzem a jedi részéről, hogy feladta még azelőtt, hogy komolyan bántottam volna egy ártatlan gyermeket, vagy csak gyengébb a hite, mint a többi jedié. Mit is várnánk persze egy csapat hipokrata bolondtól? Bizonyára felfogta, amikor beszélt, hogy egy gyermek lelkéért eladta a társait. Talán ő maga is bele fog őrülni a tudatba. Ami a gyereket illeti, néhány apró jel, amit látok rajta, aggaszt kissé. Nem az én dolgom persze, hogy tisztességes személyt neveljek belőle, aki nem árt a Birodalomnak, úgyhogy nem tervezem kioktatni. Oldják meg ezt egymás között.
– Az én munkám távol áll a szépségtől, de nem ez alapján kell megítélned. Egy napon talán megérted, hogy bármilyen ár megfizethető az egész világ biztonságáért.– talán nem volt szép, hogy ennyire ráijesztettem, de nem baj, ha ezek a sithek is érzik kicsit, hogy mennyire nem jelent semmit az a sok filozófia és cím, amit felhalmoznak, amikor egy asztalra kötözik őket, ugyanolyan kétségbeesetté válnak, mint bárki más. Én sem vagyok kivétel, nem hiszem, hogy néhány percnél tovább megtartanám azt az enyhén szemtelen stílust, ha mondjuk a Második Fivér kezelésbe venne. Nem is hízelgek magamnak azzal, hogy nem adnék ki bármilyen titkot bárkinek, aki kellő fájdalmat okoz. Fontos meghozni egy ilyen felismerést, hogy tudd, nem foghatnak el élve. Bár sokáig harcolnék, ha a Birodalomról lenne szó.
Vetek egy pillantást a jedire, azután visszanézek a kölyökre. Nem tudom, miért érdekli a férfi sorsa, talán azon túl, hogy egyszer régen még szövetségesek voltak. A hangja alapján mintha azt remélné, hogy nem fogjuk bántani többet, de sajnos, ez nem teljesen igaz. Szükségünk van még néhány információra, amikért lehet, hogy újra kell csinálnunk ezt a módszert egy másik gyermekkel. Meg kell törnünk a lelkét, újra kell gyúrnunk, hogy ne csak féljen, hanem szeressen is minket. Talán évek is eltelnek, mire inkvizítor lehet, ha egyáltalán az lesz, és addigra talán eltűnik minden, amit most ismerünk benne. Viszont valószínű még erősebb lesz, mint most, ha hátrahagyja a morális gátakat és hazugságokat. Nem tudom, hogy neki mennyire fog gyorsan és könnyen menni. Lehet, hogy nem lesz fennakadás.
– A nehezén túl van. Az első lépés a legnehezebb, a többit majd megteszi magától. Miért érdekel annyira?– nem veszem már le a sisakot, a vörös vizor kényelmetlen fénye mögül nézek le a fiúra. Jelentenem kell, ha nem tetszik a válasza, az ő érdekében. A sithek nagyrésze sajnos nem olyan finom módszerekkel szerzi meg, amit akar, mint ahogy én. Gyenge simogatás lenne csak az a sok általam felvázolt fájdalom ahhoz, amivel megbüntetnék, talán örökre nyomorékká is válnak. Talán ki kéne gyomlálnia az Uralkodónak közülük is azokat, akik pocsékolnak.
– Minden esetre, nagyon hasznos volt a segítséged. Van egy kevésbé fontos rabom, akit szeretném, ha te hallgatnál ki most, hogy lássam, mennyit tanultál. Nem lesz ennyire nehéz falat, mint a jedi, ez csak egy korrupt tiszt. Ha elégedett vagyok a munkáddal, kihagyok a jelentésemből néhány kellemetlen botlást. Rendben?

Döbbenten és tehetetlenül állok az események elõtt, noha az arcomon mi sem tükrözõdik. Nem mintha ezen kívül túl sokat tehetnék így, a vallatóasztalhoz bilincselve. Csak figyelek és várok, várom, hogy lemenjen a nap, s ne kezdõdjön el újra. Egy részem titkon még mindig amiatt reszket, ami vár rám, még azt sincs idõm feldolgozni, hogy vége, mielõtt elkezdõdhett volna. Hogy a Nõvér nem fog bántani. A figyelmem a lovag árulására irányul. Azt akarom, hogy hagyja abba. Hogy ne tegyen értem ilyesmit. Miért ment meg egyáltalán? Egyszerre dühít és tölt el hálával az, amit tesz. Végig rá meredek, remélve, hogy rám néz, meglátja a szemeimben a sötétséget és elenged. És nem tér le az Útról. De nem teszi. Talán tudatosan irányul a figyelme csak a vallatójára.
Amikor a Nõvér végül feláll, én összerezzenek, nem tudván, mire készül. Követem minden mozdulatát, de már sehol a gyermek belõlem. Elaltatja a lovagot, engem kiold, de tudom, hogy nem kellene neki. A fásult tekintetem, akár a vihar elõtti csend. Ami eddig jégkék volt, az most aranylik. Még mindig. De nem a sithek fékevesztett dühével. Sokkal inkább egy assasin droid hûvösségével. Vaylin mester leckéje ez alkalommal talán mégis célba talált. Igazán hálás lesz az inkvizítornõnek, amiért kiölt belõlem egy szikrát.
Amíg a Nõvér beszél, én vívódok. Épp csak magam mellett, de meg-meg emelem apró kezemet. Szinte görcsösen tartva. A vattát, amit a kezembe nyomott, rég kiengedtem az ujjaim közül, s a földön hever. Tudom, hogy még mindig fáj a karom, de valahogy nem jut el a tudatomig. Tudom, de nem érzem. Az egyetlen, ami itt belül lüktet, az az elviselhetetlen vágy, hogy árthassak a Nõvérnek, amiért õ is ártott nekem. Nekünk. Meg-meg emelem a kezem, s elképzelem, ahogy elkapom a torkát és hátrarántom. Mint azt a férfit a Tatuin. Végül lehunyom a szemeim, igazán mélyet sóhajtok, s valamivel összeszedettebben nézek fel rá, mikor õ is felém fordul a maszkban.
Akár hálás is lehetnék neki azért, hogy felszabadított. De ugyanakkor annyira... dühít, amit tett.
- Nem volt szép, amit tettél, Nõvér. - Duruzsolom felé hûvösen, szinte már ijesztõen. Nem mintha kezet emelhetnék egy inkvizítorra. Tudom, hogy azért nagyon megbüntetnének. Valahogy mégis csábít a gondolat. Szeretném feleleveníteni a lovag szavait, hogy kapaszkodhassak beléjük. De nem megy. Ha rágondolok,csak a fájdalmát látom. Végül hirtelen nagy fordulatot veszek.
- Átállt. Azt mondta, szolgálni fogja a császárt. Ugye most már nem bántjátok? - A kérdésem adott és jogos, még ha gyermekien naiv is. Mintha ez ilyen egyszerûen menne, ahogy én azt elképzelem. Fõleg itt, az Inkvizíció palotájában, ahol lényegében teljesen mindegy mit teszel,vagy mondasz, egy a vége.

Muszáj kicsit mosolyognom a sisak alatt, de szó nélkül hagyom a gyermek kijelentését. Még egy vak, süket agyhalott is tudná, hogy fél tőlem. Talán jól is teszi, sok sith hajlamos elfelejteni, hogy nem kellenek csinos címek és bonyolult filozófiai tanok egy személynek, hogy megöljön egy másikat, és nem tesz sérthetetlenné semmi. Nem hiszem, hogy bármiben elmaradok a legtöbb sithtől például fénykardvívás terén, de nem is kell különösen képzettnek lenni. Még egy rohamosztagos is megölhet bárkit, ha nagyon jó napja van. Ahogy most azt is megtapasztalja, hogy ha komolyan meg akarnám kínozni, nem igazán védené meg tőlem senki.
Miközben másodszor is rátaposok a férfi kezére, további darabokra roppantva a csontokat benne, egy kicsit csalódottan hagyom elszállni azt az izgalmat, amit a harc miatt éreztem. Ilyenkor érzem magam igazán élőnek, amikor harcolok, és tudom, hogy bármelyik pillanatban belém marhat az az elképzelhetetlen, kibírhatatlan forróság, amivel egy fénykard lángol, én pedig próbálom éppen ugyanezt tenni a másikkal. Azt hiszem, hogy azért, mert ez őszintébb mindennél. Mindenki kénytelen a legjobbat mutatni, amit tud, ha túl akarja élni.
– Meglepődnél, ha tudnád, hogy mennyi mindent túl lehet élni.– miközben a fiú felé fordulok, még belerúgok egyet a férfi oldalába. Teljes orvosi vizsgálatot végeztünk rajta, és semmi baja, úgyhogy nem tudom véletlenül megölni. Talán magával végezhetett volna, amíg nála volt a fénykard, de szerintem az nem túl jedi-szerű. Biztos ezért nem tette meg.
Nem nézek hátra, csak a vizet nézem, de tisztán érzem a gyermekben kavargó érzelmeket. Félelem. Harag. Talán gyűlölet. Ha nem lenne kapcsolatom az Erővel, talán akkor is érezném őket, annyira betöltenek mindent. Szinte olyan, mintha lángolna, mint az edényben forrongó víz, és a nyomorék jedi próbálná ezt a forrást kioltani, a szokásos közhelyekkel, amikre azt hiszik, hogy gyógyírt jelentenek a fájdalomra. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és átengedem magam az emlékeimnek.
Nem lehettem sokkal idősebb Ranh tanoncnál, amikor hasonló helyzetbe kerültem. Kivételes alkalom volt, hogy néhány trandoshan és wookie együtt működött, még ha bűnszervezetként is, én pedig Sinya mesterrel a fogságukba kerültem, amikor békíteni mentünk a látszólag háborúra készülő népeket. Bezártak minket cellának is alig nevezhető szobákba, nem adtak enni, minden második nap megvertek, az egyik gyík még a vállamat is megkarmolta, amit természetesen senki nem látott el. Mi volt a jedi tanácsa akkor a kavargó érzelmekre? Mi más, mint hogy hallgassak az Erőre, ne érezzek? Ha a jedik nem lettek volna ostobák, tudnák, hogy nem érezni lehetetlen, különösen ketrecbe zárt, megkínzott gyermekként. Ez a jedi azért valamivel jobb munkát végez, mint a mesterem régen. Talán máris kötődnek egymáshoz?
Éppen odasétálok az asztalon lévő eszközökhöz, hogy kiválasszam a beígért ájulásgátlót, hogy kelletlenül, de megkezdjem a kínzást, de már nem kell használnom. Elégedetten mosolyodok el a jedi felé fordulva, és lassú léptekkel odasétálok hozzá, hogy egy széket odarúgva leüljek mellé, és a szemébe nézzek.
– Túl sokszor ismételtem el a kérdéseim, nem mondom el őket még egyszer. Bizonyára emlékszel rájuk. Válaszolj mindre, és nem fogom bántani a fiút.– a hangom őszinte még a sisakon keresztül is, mert valóban nem áll szándékomban. Akkor sem állna, ha a jedi padawan lenne itt, akit a Második Fivér tart fogva. Nem vagyok szadista, nem élvezem annyira a munkámnak ezt a részét, mint a testvéreim. A Hetedik Nővér biztos folytatná akkor is, ha már mindent megtudott volna. Valószínű valaki más fogja folytatni, ha rehabilitálódott, szükséges lehet az erőszakos áttérítéshez. Bár én nem próbálkoznék vele, túl öreg már, ezt a döntést Darth Exodus hozza meg.
– Rendben. Nem tudom, hol vannak még jedik. Néhányan az Alderaanra akartak menni, páran pedig a Coronet Állatkerttől keletre néhány utcával vettek egy lakást, de nyolc hónapja nem láttam másik jedit. A Birodalom ellenségei ott vannak mindenhol. Senki nem barátja a zsarnokoknak, csak félnek tőletek, ezért tűnnek barátnak. Aki segít nekik... azt hiszem, hogy Joar Ulgo az Alderaanon tud valamit, ami segíthet. Corellián valamelyik miniszter segített a társaimnak elbújni, még az előző kormányból. Fegyveres lázadókkal nincs kapcsolatom. Ennyit tudok.– pár másodpercig türelmesen várok még, azután egy sóhajtás kíséretében felállok a székről. Tudom, hogy több van még, amit elmondhatna, több embert kell ismernie, aki segít a lázadóknak. Vajon mi alapján dönti el egy jedi ilyenkor, hogy a sok barátja közül melyiket áldozza fel? Mert gondolom tudja, hogy Joar Ulgo meg fog halni, még akkor is, ha kiderül, hogy ártatlan. Biztosra kell menni. Mindenesetre, az asztalhoz sétálok, és leveszek egy fecskendőt, benne altatóval. Nem akarom, hogy gondot okozzon, hiába maradt egy használható végtagja csak. Odalépek mellé, az egyik kezemmel lenyomom a karját, a másikkal pedig belenyomom a tűt.
– Ez egyelőre elég lesz. Most aludj!– néhány másodpercig figyelem a férfit, aki gyorsan elveszíti az eszméletét, azután odasétálok a kicsi sith fiúhoz, és elkezdem kioldani a bilincseit. Biztos vagyok benne, hogy nem egészen így képzelték el azt, hogy tanuljon meg kihallgatni, de azt hiszem, hogy így is tanult valamit. – Látod? Mindenkinek van gyenge pontja. Ha megtalálod, uralkodhatsz felette, mindent elvehetsz tőle, és mégis, mindent meg fog tenni, amit csak akarsz.– kioldom az utolsó bilincset, de úgy döntök, hogy még nem adom vissza a fénykardját, helyette azt a nem túl sokat ható vattát adom neki, ami fájdalomcsillapítóval van bekenve, és amitől valószínű gyorsan elmúlik az a kellemetlen érzés a karjában. Adok neki néhány másodpercet, közben elzárom a már félig leforrt vizet, és a sisakom kommunikátorán keresztül értesítem az őröket.
– A fogoly szökni próbált, ártalmatlanítottam, de megölte Horvic tizedest. Súlyosan megsérült, küldjenek egy orvosi egységet és egy biztonsági egységet a C szektor 4-es termébe!– amint megkapom a kötelező igeniseket, megszakítom a kapcsolatot, és a fiú felé fordulok. Nem hiszem, hogy bárkit érdekelne egy rohamosztagos halála annyira, hogy akár a legkisebb büntetést kapja, de úgy érzem, hogy ennyi szívességet megérdemel. A katonáknak amúgy sem kell tudniuk, hogy ennyit jelent az életük, megrontaná az eddigre kialakult egészséges munkakapcsolatot.

Gyermeki daccal meredek a nő szemeibe, legalábbis oda, ahova a szemeit képzelem a maszk alatt. Igyekszem én úgy tenni, mint aki nem fél, s magam előtt tartani a kacsintását, de tudom, hogy ezek kiszámíhatatlanok. Hogy szemrebbenés nélkül felnyársalna, ha arról lenne szó. Én egy tíz éves gyerek vagyok, ő pedig egy inkvizítor. Lehet hibáztatni azért, hogy félek?
Amikor a fényszablyája kis híján az arcomat éri, összerezzenek, s hátrahúzom a fejem, illetve húznám, de a rideg felület megállítja. Így csak tehetetlenül tűrök és hatalmasra kerekedett szemekkel meredek az izzó pengére. Talán megtehetném, hogy segítségül hívom az Erőt, mégsem teszem. A sithek befolyása felettem, a gondolat, hogy engedelmeskednem kell... túl erős. Így csak halkan szuszogok, nem mocorgok, nem teszek semmit. De nem tartom magam bátornak. Sőt, gyávaságot érzek.
- Nem félek tőled. – Nyöszörgöm felé. Hallhatóan nagyon határozottnak indult, igazi kis keménylegényként reagálva a szavaira, de az egészből csak egy ostoba, nyöszörgő gyerek vagdalkozása lett. Talán ha kezdetektől közöttük nevelkedtem volna most nem így lenne. Talán már megöltem volna a Nővért. Talán a jedit is. De valahol belül, egy kicsit én még mindig... padawan vagyok. Arra, hogy hol a kardom, úgy ráncolom a homlokom, mintha nem érteném mit mond, mintha nem is egyazon nyelven beszélnénk. Mert hát hol lenne ugye, ha nem a helyén?
Amikor a Nővér felém irányítja a szikét, meg sem rezzenek. Mozdulatlanul, szófogadóan hagyom, hogy fedetlenné tegye a karomon a bőrt, majd vágjon. De a pengén lévő méreg megteszi a hatását, érzem, ahogy az egész alkaromban végigterjed a maró fájdalom, mintha le akarná tépni a végtagot. Le sem veszem a szemem arról, amit tesz, csak szenvedve összeszorítom az ajkaim. Kiszökik egy fájdalmas, halk nyöszörgés, majd még egy. Itt már beharapom az alsóajkam, de továbbra sem kezdek ficánkolni. Az egyetlen jel, amit önkéntelenül is adok, hogy a kezeim az eddiginél is erősebben szorítom ökölbe.
A következőkben igazi hullámvasúton megyek keresztül. Hatalmas súlyt érzek távozni a mellkasomról, amikor a lovag kiszabadul, majd a harc, amit tehetetlenül nézek végig, szinte felőröl. Érzem, ahogy a düh pumpál bennem, ahogy egyre inkább a felszínre akar törni, ahogy a kétségbeesés okozta sötétség gúsba köt, s valószínűleg ha ki lennének oldva a bilincseim, akkor sem tudnék mozdulni.
- Állj! Elég! Hagyja abba! Megöli! – Üvöltök a Nővérre. Semmi jogom hozzá. És mint látjuk, potenciám sincs. Semmim nincs, mégis azt akarom, hogy megálljon. Hagyja abba. Ne bántsa őt. Bántson akkor... engem. S talán megtehetném, hogy segítségül hívom az Erőt, hogy hátra rántom a Nővért, mégsem teszem. Nem teszek az ég világon semmit, csak végignézem, ami történik. Majd hallgatom... Olyan kifejezéstelenül meredek a Nővérre, mintha nem is rólam lenne szó. Érzem felfordulni a gyomrom, érzem a félelmet, a dühöt, mindent, ami rossz, de csak üveges tekintettel meredek az irányába, majd követem, ahogy távozik. Az eddig ökölbe szorított kezeim kiengedem, erősen remegni kezdenek, a tekintetem pedig ismét elborul. Immár nem úgy, mint az őr megölésénél. Sokkal... sötétebben. Jégkék szemeim sárgállanak, apró mellkasom pedig minden eddiginél szaporábban emelkedik, s süllyed. Szinte fújtatok.
Mégsem tart az egész sokáig. A földön szenvedő lovag szavai valósággal visszarántanak. Noha a sötétség nem tűnik el, és elég elborultan figyelem, legalább láthatóan figyelem és felfogom majd, amit mond.
Beszél hozzám, megnyugtat, s lenyűgöz azzal, hogy minden fájdalma ellenére végtelen békével tart maga mellett, jelenti a horgonyt számomra, s nem engedi, hogy elragadjon a sötétség. Arra kér, hogy térjek vissza, hogy maradjak vele. És hogy bízzak benne. A tekintetem kissé tisztul, de továbbra is sárgállik. Mire a Nővér visszajön, a jedi lovag is egészen megváltozik. Felállni nem tud, de vért köhögve átadja magát neki.
- Állj meg, Nővér. ...Állj meg. – Lihegi felé erőtlenül. – Hajlandó vagyok elhagyni az Erő útját. Nektek adni, amit tudok. De engedd el a fiút. Őt ne bántsd. – Mutat rám, én pedig elképedve, értetlenül figyelem, mi is történik épp. Én ezt nem értem, a felnőttek játékát. A Nővér talán igen. Noha egyikünk sem sejtheti, mi is a valódi célja. Mit akar, Velem.

Elmosolyodok a sisak alatt, miközben a bilincsekkel rögzítem a fiút. Remekül játssza a szerepét, talán tényleg nem is kell bántanom igazán hozzá, hogy meggyőző legyen. Próbáltam már ezt a módszert, egy őr kölcsönadta a lányát, de annyira nem tudta eljátszani, hogy fél, hogy az Ötödik Fivér kénytelen volt tényleg megkínozni. Működött is, bár nem valószínű, hogy a kislányból valaha szépségkirálynő lesz még. Most is működni fog, és most elég lesz egy kicsit színészkedni hozzá, meg talán egy nagyon minimálisan bemelegíteni.
– Jaj, drágám. Vaylin néni nem tanított meg rá, hogy ne fenyegetőzz úgy, hogy a szavaid súlytalanok?– egy hirtelen mozdulattal előkapom és aktiválom a fénykardom, alig centikre megállítva a gyermek arcától. Nem áll szándékomban használni rajta, de egy kínzás elkezdéséhez remek dolog így indítani. Sokan ilyenkor realizálják csak, hogy mennyire fontos nekik az életük. Ennél a jedinél is így indítottam, de ő csak felbosszantott. Úgy nézte a pengét, mintha csak valami világító műanyagrúd volna. – Talán túl kedves voltam, ezért hiszed azt, hogy büntetlenül megölheted a segédemet, rám támadhatsz, és fenyegethetsz a saját kihallgatótermemben, de ez súlyos tévedés. Ha még valamit teszel vagy mondasz, ami nekem nem tetszik, égetek rád néhány szép fekete csíkot. Tényleg, hol van a kardod?– deaktiválom a pengét, mielőtt túlságosan beleélném magam, és inkább elkezdek az eltűnt fénykardra fókuszálni.
Természetesen úgy kezdem, hogy hátralépek egyet, hogy ne legyek még véletlenül sem elérhető távolságban, azután megnézem a kezeit. Természetesen nincs egyikben sem, és ahogy tartja őket, nem lehet a ruhaujjába sem elrejtve. Talán hátul van. Na, mindegy, elektromosságot nem használok semmiképpen, néhány fénykardmarkolat hajlamos tönkremenni túlzott elektromos sokk hatására. Inkább a jedi felé fordulok, miközben felveszem a nemrég felém dobott szikét. Valami középerős fájdalomfokozó van rajta, úgyhogy nem is kell megnyúzni a kis sithet, hogy hiteles legyen a kiabálása.
– Hol vannak még jedik? Hol vannak a Birodalom ellenségei? Hányan vannak? Milyen fegyvereik vannak? Ki segít nekik?– ezúttal nem adok várakozási időt, a férfi tud beszélni úgyis, hogy közben már jelzem neki azt, hogy komolyan gondolom ezt az egészet. Felhúzom a fiúcska jobb karján a ruhát, és finoman, szinte gyengéden végighúzom a szikét rajta, éppen csak annyira, hogy a vére kiserkenjen. Biztosan fáj, de semmi olyasmi, amit a mindennapokban ne szenvednénk el. Remélem, hogy felfogja, hogy az a cél, hogy megsajnáltassa magát, és nem fog nagyfiút játszani, mert akkor komolyabb kellemetlenségeket is okozok neki.
– Hol vannak még jedik...– talán az menti meg az életem, hogy érzek újra valamit az Erőn keresztül, talán a jedi kapcsolta be túl korán az aranypengéjű fénykardot, talán a fiú arcán láttam meg valamit, nem tudom biztosan. Mindenesetre sikerül időben megfordulnom, hogy a saját kardommal keresztezzem a vágást, és egy gyors mozdulattal térden is rúgjam, hátrébb kényszerítve őt. Nem értem, hogy került hozzá a fénykard, de most pont abban a kellemetlen helyzetben vagyok, mintha a kisfiú harcolt volna ellenem. Ha megölöm most, az olyan, mintha halálra kínoztam volna használható információ nélkül, a Főinkvizítor pedig biztos nem lesz boldog akkor. Nekem, a Második Fivérnek és a Hetedik Nővérnek egy hónapunkba telt levadászni ezt a jedi mestert, ha most megölöm, az egész megy a szemétbe. Legjobb esetben is hosszú időre eltiltanak a kihallgatásoktól és a magasabb tudást igénylő vadászatoktól. Ha pedig valahogy megszökik... nos, akkor jobb, ha engem is kinyír közben. Aktiválom a második pengét, és úgy helyezkedek, hogy egyszerre tudjak védekezni egy hirtelen támadás ellen, de az újonnan kinyílt vöröses energiasugár fenyegesse is Rahn tanoncot.
– Dobd el, vagy megölöm!– máskor örülni szoktam a harcnak, de most tényleg nem vagyok boldog. Utálok olyan ellenféllel harcolni, akit nem ölhetek meg, arra különleges felkészülés kell, és optimális esetben egynél több inkvizítor.
– Annyira rettegtek a haláltól, hogy azt hiszitek mindenki más is fél tőle. Pedig a halál elkerülhetetlen, tehát értelmetlen félni. Te se félj tőle, padawan, mert az Erőben egyesülsz...
Előre ugrok, mielőtt a jedi befejezhetné a mondandóját. Gyorsan kiszúrtam a remegő lábakat, amit a kínzás és a fogság okozta elgyengülés okozhatott, úgyhogy az első vágások után egy erős rúgást viszek be a térdére. Tudom, hogy régen nagy harcos volt, tényleg kellettünk mindhárman, hogy legyőzzük, de már megtörtük annyira, hogy menjen egyedül is. Bekapcsolom a forgópengét, amit csak néhány másodpercig tud védeni, mielőtt kiesne az egyensúlyából, és mielőtt visszanyerné, meglendítem a kardom a lába felé. Nem vágok mélyre csak néhány izmot, szalagot, inat vágok át a combjaiban. Le is vághattam volna a lábát, úgysem kell már neki, de feleslegesen hosszú rehabilitációra kellett volna mennie.
Egy határozott taposással eltöröm a fénykardot tartó csuklóját, amit a biztonság kedvéért megismétlek újra, mielőtt leguggolok a kardért, és felveszem a földről, hogy az övemre akasszam. Lehet, hogy már nem is a fiúnak, hanem a mesterének adom vissza, illene jobban vigyáznia rá. Bár fogalmam sincs, hogy tudta elvenni tőle. Talán a férfi újra képes használni az Erőt? Amikor elfogtuk, még nem ment neki. Visszasétálok a fiúhoz, közben deaktiválom a kardomat, azután a földön fetrengő férfihoz fordulok.
– Meggondoltam magam. Nem ölöm meg. De azt fogja kívánni, hogy bár meghalna, ha nem kezdesz el beszélni. Először egy adag MR-942-est kap majd, ami nem hagyja elájulni, azután nagyjából harminc további helyen megvágom a karjait azzal a szikével, amit már kipróbált rajtad. Utána sokkolni fogom árammal, negyven volttól ötösével felfelé egészen háromszázig. Közben megfőzöm Horvic úr néhány ujját, és ha még akkor sem beszélsz, megetetem vele őket. Rá tudom venni, hogy megtegye. Holnap pedig újra fogjuk csinálni egy másik gyerekkel. Holnapután pedig egy másikkal. Egészen addig, amíg nem beszélsz.– kicsit magam is meglepem azzal, hogy mennyire hatásosan tudom leírni azokat a dolgokat, amiket csinálni tervezek, bár azt hiszem, a kannibalizmussal már eltúloztam kissé. Persze, minél szörnyűbbnek kell lennie, bár lehet, hogy a jedik indifferensek teljesen mások szenvedése iránt. Mikor érdekelte őket például az a több milliárd rabszolga, akiket a huttok tartottak az évezredek leforgása alatt. Még szövetkezett is velük a Köztársaság a háború idején.
– Akkor én felteszem a vizet, körülbelül három percetek van, amíg forrni kezd, azután belerakom a megerőült Horvic ujjait, és foglalkozom veletek. Qi-ab, addig talán próbáld meggyőzni ezt a makacs idiótát, hogy beszéljen. Sírj, könyörögj neki, ha kell. Jedi, te meg tudod a kérdéseim. Jobb, ha elkezdesz gondolkozni a válaszokon.– néhány másodpercig nézem a földön szenvedő férfit, azután kénytelen-kelletlen felrakok egy fazék vizet főni. Azt hiszem, hogy eredetileg arra van, hogy leöntsük másokat a forrásban lévő vízzel, ha nincs jobb ötletünk. Hát, a kreativitást senki nem róhatja fel a hiányosságaim között.

Ennél zavartabbnak, s ugyanakkor kiegyensúlyozottabbnak aligha tûnhetnék. Tanonchoz méltóan, kifejezéstelen tekintettel állok a jedi lovag felé fordulva, csak a fejem forgatom, a Nõvér mozgását követve. Engedelmetlen, aljas módon oldottam ki a lovag egyik csuklóját szorító béklyót, úgy érzem, ez a legkevesebb, amivel ellensúlyozhatom, amit tettem. Képtelen vagyok a férfira nézni. A vérzõ arcára. A fájdalmasan lüktetõ vágásra, amit én okoztam. Legszívesebben lesütném a fejem, olyan mélyre, amennyire csak lehet, de tudom, hogy nem tehetem. Meg kell felelnem a Nõvér elvárásainak.
Összeszorított ajkakkal, a torkomban kínzó gombóccal figyelem a nõt, s amit tesz. Azt még egészen türelmesen nézem végig, hogy kinyitja a bilincseket, még az is átfut a fejemen, hogy ilyen alacsonyan, mennyire kényelmetlen lesz majd ott. Ám amikor egyesével kezdi sorra venni az eszközeit... Úgy érzem el tudnám sírni magam. Mégis ijesztõen üresen figyelem. Elsírni? Vajon képes lennék még a sírásra? Nem tudom. De a torkom bizonyosan összeszorul, én pedig lesütöm a fejem, amennyire csak lehet. Engedelmeskedem a Nõvérnek, nem fogok tiltakozni, de nem tudom elõre nézni, hogy mi vár rám.
Halkan szuszogok, amíg a Negyedik Nõvér beszél. Csak mikor befejezte, s az asztalhoz szólít, akkor emelem magasra az állam, végtelen engedelmességgel. Mégis van egy másodperc, míg könyörögve, segítségért kiáltva pillantok a jedi lovag szemeibe. Egyetlen kósza másodperc.
Tudom, hogy nem segíthetek neki többet, már azzal is rosszat tettem, hogy kioldottam az egyik bilincset a nõ tudta nélkül, s már ezzel is egy olyan személynek segítettem, akki az ellenségünk, a Birodalom ellensége, de talán... Valamit még tehetek. Okos fiú vagyok. A hívó szóra a Nõvér felé fordulok, s lassan elindulok. Nem nagy ívben megkerülve a földön fekvõ holttestet, hanem átlépve azt, hogy szorosan haladhassak el a magas férfi mellett. Egy célzó, összeakadó pillantás az egész, s egy véletlennek tûnõ félmozdulat, ahogy két lépés között a kezemmel elsöpröm az útból a fénykardomat takaró fekete köpenyt. Érzem, ahogy a lovag megszabadít az apró súlytól, s maga mellé csúsztatja a fegyverem, de rezzenéstelenül megyek tovább. Hisz... én nem tettem semmit, ugye? Semmit. Innentõl a lovag döntése, hogy mit tesz a szabad kézzel és a fegyverrel. Segít rajtam? Elmenekeül? Vagy lekaszabol mindannyiunkat?
Némán lépek a Nõvér mellé, lépek fel az emelvényre, s hagyom, hogy kifeszítsen, ha ki akar. Tûröm, és hagyom, de egy kósza gondolatom azért még van hozzá, gyermeki dühvel merülve el a szemeiben.
- Ezért még megfizetsz. - Sziszegem felé, felnõtteket megszégyenítõen fenyegetõ éllel.

Néhány másodpercet csendben várok, azután az asztalhoz sétálok, és felveszem a sisakomat, úgyhogy ezúttal már azzal a fejemen fordulok a jedi és a kicsi sith felé. Azt hiszem, már így is több, mint eleget bizalmaskodtam a fiúval, most már remélhetőleg nem fog többet semmi olyat csinálni, ami megnehezíti a munkámat. Tényleg nem akarom bántani, vagy valami olyat mondani, amiért megbüntetnék, de meg fogom tenni, ha szükségesnek ítélem. Úgyis elvárnak tőlem egy részletes jelentést.
Szótlanul odasétálok az egyik, éppen használaton kívüli kihallgató asztalhoz, kinyitom a bilincseket, azután elkezdem egyesével végigvenni az asztalon álló eszközöket. Sok különböző méreg, penge, antikabb eszköz áll rendelkezésemre, és néhány olyan dolog is, amikről fogalmam sincs, hogy hogyan működnek. Ez talán szégyen is lehetne, de szerintem egy bizonyos szinten túl a fájdalom már csak arra jó, hogy összetörj vele egy elmét, ami semmiképpen nem hasznos egy kihallgatáshoz. Vannak persze, akik szeretik csak simán, céltalanul gyötörni a foglyokat.
– A Rended halott. Semmit nem fogsz elérni azzal, ha nyersz még nekik egy kis időt, csak tovább tart, mire más problémákra koncentrálhatunk. Semmit nem védesz meg a hallgatásoddal, csak fájdalmat okozol ennek a gyermeknek. Utoljára mondom: mondj el mindent, amit tudsz!– nem számítok pozitív válaszra, úgyhogy egy kicsit talán tényleg bántanom kell a fiút, hogy elhiggye, hogy komolyan gondolom. A problémás rész viszont ott kezdődik, hogy semmi kedvem erőszakkal lefegyverezni, hiába kicsi, hátrányban lennék azért, mert nem igazán tehetek kárt benne. Nem nagy baj persze, legrosszabb esetben van egy padawan néhány cellával arrébb. Bár vele is vigyázni kell, azt hiszem, hogy bekerült az inkvizítor programba, és a Második Fivér biztos nem venné jó néven, ha elvenném a prédáját. De ha muszáj, megteszem.

Nem ellenkezek, s félelem sem tükröződik az arcomon, a legkevésbé sem. Érzem, ahogy a Nővér ujjai a finom, gyermeki bőrbe mélyednek, halkan szisszenek fel, és hagyom, hogy tekintetem a sajátjába kényszerítse. Kifejezéstelenül figyelem őt. Mintha nem törődnék sem a szabályaival, sem a büntetéssel, sem... semmivel.
- Igen, Nővér. – Jegyzem meg alázatosan, ahogy egy inkvizítorhoz beszélnem illik, mégis kitűnik valami erős gúny a szavaim mögül. Régen nem voltam ilyen. Nem beszéltem volna így. Azt hiszem ezeken az apróságokon tükröződik a sith nyomás okozta negatív jellemfejlődésem. Olyan leszek, mint ők. S a jedi lovag is látja ezt. Látnia kell, hogy én már nem vagyok egy közülük. Ők már nem léteznek!
Később elmerengve, kissé talán elbambulva figyelem az egyik bilincset a lovag kezén. Ki tudja, mi jár épp a fejemben. Az azt borító vértől nem látni, hogy a csuklóját dörzsölte-e sebesre, vagy egy sérüléséből folyt oda egy kevés. Nem mintha számítana, csak megkarcolgatták a felszínt, a legnagyobb kárt az árammal okozhatták.
A valóságba a Nővér szavai rántanak vissza. Hirtelen megfeszülve, végtelen rémülettel kapom fel a fejem, s pillantok a szemeibe. Hirtelen nem is tudom mire vélni azt a kacsintást. Ám a zavartságom így sem tart soká. Maradok ott, ahol vagyok, katonásan állva szembefordulok a jedivel, s várom a nő következő lépését. Az egyik kezem ökölben van, de nem félek, csak rábízom magam. Bármit is fog tenni, biztosan megérdemlem.
Ám a tekintetem titkon újra arra a bilincsre siklik. Majd a vállam felett épp csak hátrapillantok, hogy lássam, a Nővér figyel-e, s úgy döntök, adok a jedi lovagnak egy esélyt. Azzal nyugtatom magam, hogy azért teszem, mert az inkvizítorok módszerei láthatóan eddig sem váltak be, ideje kipróbálni valami mást. Ezzel nyugtatom magam, mert nyilvánvalóan nem a jedi ráhatására teszem, nem a múltam és a kiűzendő Világosság befolyásol... ugye?
Magam mellett tartom a kezem, ahogy eddig, épp csak a kézfejem mozdítom meg, s az Erő segítségével kipöccintem a zárat a bilincs belsejében. A jedi lovag egyik keze immár szabad.
A mesterem nem tud róla, hogy én már kapcsolatba tudok lépni az Erővel, ahogy senki más sem. Egyedül sa-Khal ezredes, de ő nem fog elárulni. Azt hiszem szórakoztatja az életutam, s figyelemmel kíséri majd.

Megtartom a távolságot a kölyöktől, nagyjából azt, amikor látom, hogy nem tervezi az együttműködést. Sok kellemetlenséget okoz, ha harcra kényszerít, különösen azért, mert nem biztos, hogy sérülés nélkül le tudnám fegyverezni. Biztos nem vennék annyira lazán, ha egy karral vagy lábbal kevesebbje lenne, amikor visszaküldeném. Nem olcsó egy protézis, főleg nem egy növésben lévő kölyöknek.
Várok néhány másodpercet, amikor a kicsi sith kihúzza magát, azután a lábaim maguktól előre rántanak hozzá. Ezúttal határozottabban ragadom meg az arcát, mint korábban, mert engem megtámadni már kevésbé bocsánatos dolog, mint egy névtelen senkit megölni. Legalábbis az én szememben. Nem ütöm azonban meg, csak felemelem a fejét, hogy a szemembe nézzen.
– Ne merd még egyszer ezt csinálni!– a hangom inkább kissé kioktató, mint fenyegető, de remélhetőleg nem téveszti össze ezt az apró kedvességet a gyengeséggel. Félek néhány dologtól, de nem tartok például a mesterétől. Csak simán hiszek benne, hogy megérdemel egy második esélyt, hogy úgy viselkedjen, ahogy az elvárható. Harmadik esélyt nem adok. Kicsit félretolom azután, hogy jobban lássam a jedit, akire rá kell mosolyognom kissé. Furcsa látni, hogy még ennyi idő után is képes ilyen erővel hinni egy hazugságban, de ennek itt és most véget fogok vetni.
– Nem akartam idáig elmenni, de ahogy szeretnéd, jedi. Tudod a kérdéseimet. Kezdj beszélni, vagy vele fogom azt csinálni, amit eddig veled.– hátat fordítok a kihallgató asztalra kötözött jedinek, hogy egy kacsintással jelezzem a kisfiúnak, hogy nem gondolom komolyan. Tényleg nem akarom bántani, nincs szükségem egy ellenségre, még ha Vader nagyúrtól lefelé a sithek nem is nagyon szólhatnak bele a munkánkba. Arra viszont szükségem van, hogy együtt működjön velem ebben. Talán még tanul is valamit ebből. Nagyon fontos tudni a gyenge pontokat ahhoz, hogy legyőzz valakit. Politika, kínzás, fénykardpárbaj, szerelem, vagy maga az élet: minden erről szól. És a jedik két lábon járó gyengepontok, akik még az ellenségeik szenvedését sem bírják ki.

Ez a nő inkvizítor. Félnem kellene tőle, mint a tűztől, kiszolgáltatott gyerekként főleg. Ehelyett szinte megbabonáznak a szavai. Különös ahogy beszél hozzám, a hangja. Már-már kedvesnek tűnik. Nem nyájasan, nem úgy, ahogy a mesterem szól hozzám, amikor épp erősen manipulálni akar, meg az ujja köré csavarni. Inkább úgy tűnik, egyszerűen csak gyerekként tekint rám. Vaylin mester szemében sosem voltam gyerek, csupán gyenge, egy tanítvány, akit erőssé kell tenni. Igaza van. Rég nem vagyok gyerek. Harcos vagyok. Sith-tanonc vagyok.
És mert jó tanítvány vagyok, jó tanítvány akarok lenni, készségesen teszem, amit a Nővér kér tőlem. Meg sem próbálom azt tenni, amit valahol mélyen, valahol elfojtva minden porcikám üvölt: hagyd abba, ne tedd. Lényegében teljesen kikapcsolok, és vágok, majd teljesen ösztönösen fordulok a Sith irányába, s teszem, amit teszek.
Nem gondolkodok. Nem érzek. Mintha már nem is én lennék, csak a harag van. Egészen addig, amíg a Nővér felém indul, elég indulatosan ahhoz, hogy visszarántson a valóságba, hogy észhez térjek, s védekezzek. Érdekes módon, nem magamat védem. Illetve, nem csak magamat. A fénykardomért nyúlok, apró kezem a markolatára csúsztatom, s erősen szorítom, jelezve: nem adom, miközben a Nővér tekintetébe fúrva a sajátomat hátrálok egy lépést a Jedi lovag felé, védelmezően állva közé és a nő közé.
- Fiú, tedd el a kardot. Keresd a békét. Ne térj le az Erő útjáról. – Leheli felém útmutatóan a férfi, de rá sem nézek. nem értem, miért beszél hozzám. És miért mond ilyen dolgokat. Miért nem mondja inkább azt, ami ilyenkor elvárható lenne? Engedjem el, meneküljek, vagy mondjuk pusztuljak a Birodalommal? Miért akar összezavarni? Felkavarni.
De a lovag tudja, amiről nekem sejtésem sincs, hogy a Nővér nem ölne meg. Nem ölhet meg. Én még túl fiatal vagyok, hogy belelássak ezekbe a dolgokba, hogy a puszta mozdulataiból kiismerjek valakit, de a férfi tudja, és az Erő útján akar tartani. Hogy ne száradjon több vér a kezemen. Vagy... talán hogy ne ölessem meg magam.
Végül ahelyett, hogy kardot ragadnék, csak vigyázzba vágom magam, s felemelt fejjel, alázatosan állok a Sith előtt, mint aki a méltó büntetésére vár. Ő odaér hozzám, én hatalmasat nyelek, de nem mozdulok. Nem tudom, hogy csinálom, de nem remegek, csak kihúzom magam. Tudom, hogy rosszat tettem és nem lett volna szabad a Nővérre támadnom.
A jedi jelenléte összezavart. Talán erre ment ki az egész. Talán ezért küldött ide a mesterem. Hogy teszteljen. Hogy lássa, hogy mennyire él még bennem a templomban töltött idők emléke, valós helyzetben. Most vajon elbuktam?

– Mert még tud dolgokat. És mert még lehet, hogy egyszer egy lesz közülünk. Ha az ellenségünk akar maradni, akkor fog meghalni.– kíváncsian figyelem, hogyan kezd neki a gyermek a munkának. Bár nem látja, mert nem figyel rám, kissé helyeslően bólintok, amikor felveszi a szikét. Egyedül attól tartok, hogy talán túl súlyos sebet ejt rajta, de attól sem igazán. Okos fiúnak tűnik ez. Azután a jedi beszélni kezd.
Kissé kinyitom a szám, hogy sértetten megszólaljak, amikor azt mondja, hogy a fiú még mindig padawan, de időben elharapom, amit mondani akarok, csak a kezem szorul ökölbe. Én megöltem néhány felfegyverzett milicistát, akik heteken át kínoztak engem és a mesteremet, és kiraktak az utcára, ahol hónapokig lopnom kellett a túlélésért, mindenféle remény nélkül a holnapra. Neki meg csak így megbocsájtanák, hogy megölt egy fegyvertelen embert, akinek az egyetlen bűne, hogy rossz munkája van? Ez annyira igazságtalan... ha velem lenne most az Erő, érzem, hogy szétzúznám a szobát, de most beérem azzal, hogy összeszorítom a szám, és párszor hangtalanul megütöm a falat, elég erősen hozzá, hogy megbánjam.
Már épp elégedett lennék a kölyökkel, amikor hirtelen felém dobja a szikét. Ha nem vettem volna le a sisakot, nem zavarna, de így azért megijedek, mert tudom, mi van rákenve. A reflexeim még elég jók, hogy ne találjon el. Kicsit még magamat is meglepem, hogy még az Erő nélkül is elkapom a levegőben, nem csak elütöm oldalra. Azért így is túl közel állt meg az arcomhoz, ami dühít. Nagyon dühít. Összeszorított fogakkal indulok meg a kölyök felé. Egyelőre nem nyúlok a kardom felé, talán elég a tekintetem is hozzá, hogy együttműködésre bírjam.
– Ez így időpocsékolás. Megmutatom, hogy kell csinálni. Kérem a kardodat!– nem akarom bántani, de ha mást nem, valami büntetést érdemel. Ez volt a baj jedikkel, nem tanították meg a hierarchiát a gyerekeknek, például nekem. Ami jó persze, mert akkor velük együtt haltam volna meg.

Figyelem a földön fekvő börtönőrt, figyelem a testén húzódó emberes vágást – amiről sokan talán el sem hinnék, hogy egy gyerek műve, sebészi pontosságú azt meg kell hagyni – és nem érzek... semmit. Lényegében semmit. Üresen, értetlenül figyelem a holttestet, majd már-már kérdően nézek fel az engem figyelő bedagadt szemű Jedi lovagra. Mintha tőle várnám, hogy megmondja, mit tegyek. Ekkor érzem meg a vállamon az – inkvizítorhoz képest meglepően finom – érintést, s a figyelmem immár a Nővéré. A szemeiből a mögötte heverő fegyverem markolatára pillantok, láthatóan szeretném felvenni, jobb lenne, ha nálam lenne, de maradok ott, egy helyben ácsorogva, s újra a Sötétséget sugárzó szemekbe mélyesztem az én jégkékeimet. Néhány másodpercre elvarázsol a szépsége így, a maszkja nélkül. S láthatóan hiszek neki. Igen, biztosan úgy van, ahogy ő mondja. A béke. Hogy is felejthettem el? Mindenkinek pusztulnia kell, aki a békénk és a Birodalom útjában áll. Gondolom ezt most, legalábbis. Ha felnéznék a továbbra is engem figyelő lovagra, lehet, hogy akkor meg neki hinnék inkább. Igazuk lehet azoknak, akik szemében csak egy zavart gyerek vagyok, akit bárki dróton rángathat, kénye-kedve szerint.
- Igen. – Suttogom a Nővér felé, eltökélten bólintva. Nekünk a Császárt kell szolgálni. Aki nem szolgálja, annak vesznie kell. – Miért nem öljük meg? – Teszem még azért hozzá kissé bizonytalanul. Én csak... nem akarom, hogy szenvedjen.
Már egészen úgy fordulnék a Jedi lovag felé, mint akinek kimosták az agyát. A Nővér szavai láthatóan hatottak rám. Felveszem a fényszablyám markolatát a hideg márványpadlóról, visszateszem a helyére, s immár rideg, érzéketlen, igazi Sith-hez méltó tekintettel emelkedek fel, s fordulok a Jedi lovag felé. Az odakészített kis tálcáról a kezembe veszek egy nem halálos, de annál kínzóbb méreggel átitatott szikét, s a férfi felé nyúlok. A tekintetem agymosott, de a mozdulatom... túl lassú. Látni, hogy minden színjáték ellenére, vívódok. Egymás ellen tombol bennem a Világos és a Sötét. Az utolsó löketet a hozzám szóló lovag adja meg.
- Thar’fendor tanítványa voltál, fiú. Emlékezz rá. Emlékezz a tanításokra. – A hangja a fájdalmai ellenére a legkevésbé sem tűnik rémültnek, vagy könyörgőnek, sőt. Szinte zavaróan békés és kiegyensúlyozott. Én továbbra is a mellkasának szegezem a szikémet, de nem hasítom fel vele a bőrét, csak elveszetten nézek a szemeibe. Legalábbis az egyikbe, amelyik még nincs labdányira bedagadva és látom. – Bármit tettek veled. És bármit mondtak neked, te még mindig Padawan vagy, fiú. Ne hagyd el az Erő útját.
Először láthatóan hiszek neki. Hinni akarok neki. Már épp leengedném a szikét, mikor elönt a harag és a düh, s hirtelen mozdulattal hasítom végig az arcát. Mintha valami láthatatlanul visszafogna, mert a seb nem kifejezetten mély, de nyilvánvalóan fájdalmas, a férfi üvöltése alapján.
Majd ugyanilyen elborult, sehova nem tartozó tekintettel a Nővér felé fordulok, s egy harcias mozdulattal hajítom felé az éles tárgyat, mely egy pillanat töredéke alatt hasítja át közöttünk a levegőt.
Fogalmam sincs mit csinálok. Nem gondolkodok. Nem érzek. Nem látok. Csak én vagyok, a Sötétség, és az elmúlt hosszú hónapok elfojtott dühe.
Ez lennék én? Ilyen lenne egy... Sith?

Egy kicsit ösztönösen hátrébb lépek, ahogy meghallom a fénykard hangját, és már nyúlok is a sajátomért, de végül nem teszem, amikor rájövök, hogy a kisfiú célpontja nem én vagyok, hanem Carr. Vagy Rack. Vagy Carrack... nem tudom. Tökmindegy, a börtönőrünk. Pontosabban, volt börtönőrünk, kétlem, hogy azzal a jó harminc centi mély és talán méter hosszú vágással bármit fog még csinálni.
Kissé felsóhajtok, ahogy nézem, amint a fiú lerogy a földre. Nem megkönnyebbülés persze, inkább csak nosztalgia. Eszembe jut az első élőlény, akit megöltem, bár nem vagyok benne biztos, melyik őr volt az, mert nagyon egyszerre vágtam le őket annak idején. Legalább öt évvel idősebb lehettem, mint a fiú most. Nekem annyira nem volt nehéz túltenni magam rajta, önvédelem volt, és a kínzást is több személyes ellentéttel tanította nekem Lady Caro. Ilyen állapotban egészen biztos nem fog csinálni semmit. Komolyan nem gondoltam, hogy egyszer még gyermekpszichológust kell játszanom. Egy lassú mozdulattal a fejemhez nyúlok, és leveszem a sisakom, amit az asztalra teszek, azután teszek pár lépést a kis srác felé, diszkréten helyet foglalva közte és a kardja között. Tudom, hogy ha valaki labilis, mennyire veszélyes fegyvert hagyni a közelében. Megfogom a vállát, és kicsit lejjebb hajolok, hogy egy magasságban legyünk.
– Nincs semmi baj. Ő egy senki volt, és megérdemelte. Ahogyan ő is senki, és ő is megérdemli. El akarja pusztítani a békét, amit felépítünk, csak mert nem a része már a világunknak.– az ujjammal a félholt jedi felé bökök. Nem érdekel egyáltalán, hogy mit gondol rólam és róla, hogy gonosznak lát. Teljességgel rendben van, mert mind egy kicsit gonoszak vagyunk. Ő is az. – Mindenki megérdemli, aki ártani próbál az egész Galaxisnak és a lakóinak. Nem kell sajnálnod őt, mert magának köszönheti. Csak addig tart, amíg nem válaszol. Nos... te jössz. Kérdezz!
Hátrébb lépek néhányat, besétálok egészen a szoba sarkáig, átadva a fiatal embernek a terepet. Nem érdekelnek a lelki problémái, az információkat akarom csak, de mégsem jó egy instabil gyerek jelenlétében folytatni a kihallgatást. A mestere mondjuk biztos boldog lesz, hogy adott nekünk takarítani valót, de ez valahogy a legkevésbé sem érdekel. Ahogy az sem, hogy kell majd egy új börtönőr, mert innen akkor sem találna ki senki, ha nyitva hagynánk az ajtókat.

Nem hittem, hogy egyszer eljön majd az a nap, amikor szívesebben lennék a mesterem mellett, mint valahol máshol. Ez általában fordítva van. Bárhol szívesebben lennék, mint vele. De akkor, amikor az Inkvizíció palotájába tartottunk, szerettem volna foggal körömmel kapaszkodni és visszasírni a közelharc edzéseinket, melyeken ha Vaylin mesternek úgy tetszett, félholtra vert. Azt mondja, amíg nem vagyok elég erős, hogy megvédjem tőle magam, addig megérdemlem, amit kapok.
Sokat meditálok, hogy elérhessem az Erőt, és erősebb legyek, mint az engem körülvevő Sötétség... a mesterem, mindenki más. De jó tanítvány vagyok. Szorgalmas és különösen fegyelmezett. Minden kínom ellenére, most, itt a kihallgatóteremben is kihúzva magam, felemelt fejjel állok, ahogy elvárják. Ám az apró kezek görcsösen ökölbe vannak szorítva, s a tekintetem mereven a padlóra szegezve. Olyan feszülten állok, hogy csoda, ha még megy a fejembe vér.
A szívem az inkvizítor minden kérdése után, minden egyes sikollyal hevesebben ver, s képtelen vagyok akár egy kicsit is megemelni a tekintetem. Félek, hogy összeakad a Jedi lovagéval. Tudom, hogy ismer engem. Annyira legalábbis, hogy a Templomban nevelkedtem. Biztos vagyok benne, hogy a mesterem is ismerte.
A nő újra felteszi a kérdéseit, én pedig aprót sóhajtok. Vajon mikor lesz vége? És vég alatt nem csak a vallatásra gondolok. A megmaradt Világosság, ami bennem van... fájdalmasan feszíti a mellkasomat. Azt akarom, hogy eltűnjön a Jó. Úgy érzem, mindjárt megfulladok. De én már Sith-tanítvány vagyok. Tudom, mi a dolgom, és tudom, hol a helyem. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, ahelyett, hogy bevallanám, gyáva vagyok.
A merengésből az ránt vissza, ahogy erősen meglök valaki. A rosszarcú férfi, aki idekísért. Segéd lehet. Meglök, mert tehetetlenül állok, ahelyett, hogy teljesíteném a Nővér parancsát és tenném a dolgomat. Vele. A lovaggal. Figyelem, ahogy a férfi a sokkoló nagy kapcsolókarja felé nyúl. Meg sem fordul a fejemben, hogy épp kikapcsolni készül azt, nem pedig fentebb tekerni, mert még nem akarják megölni az alanyt. Nem fordul meg a fejemben semmi. Egyszerűen csak elkattan valami, elönt a düh, s apró kezemmel a fénykardom markolata felé nyúlok.
- Hagyja békén! – Üvöltök rá, valószínűleg a Nővér figyelmét is felhívva magamra, épp, ahogy a félholt Jediét. Még ki sem ejtem teljesen a szavakat, amikor már hallani a levegőben izzó fényszablya jellegzetes hangját, s mozdulok. Egyetlen suhintással vége van. Hisz lényegében fegyvertelen volt.
Nem az alanyt bántottam, nem. A Birodalom szolgálóját. Másodpercek alatt tudatosul bennem, hogy mit tettem. Hogy engedtem a bennem rejlő Sötétségnek... A következő amire feleszmélek, hogy a fénykardom markolata koppan a hideg, kemény padlón, én pedig a fél perce még lélegző férfira meredek, ahogy hátrálok.
Sith-tanonc vagyok, de még... még sosem öltem. Mit tettem...?

A kihallgatott jedi kiabálása és az elektromos áram recsegése furcsa duettet alkot. Annyira nem élvezem ezt, mint sok testvérem, mégis, van valami kellemes abban, hogy valakiről lenyúzom az arroganciáját, a felsőbbrendűség tudatát. Máris nem vagy annyira kemény, ugye? Nem hallgatom tovább már a „bukott jedizést,” „árulózást.” Talán már ő is felfogja, hogy ő az áruló, elvégre, ő vállalta, hogy felszabadítja és megvédi a Galaxist, és mégis, az ő őrsége alatt tört ki a háború. Leállítom a gépet.
– Hol vannak még jedik? Hol vannak a Birodalom ellenségei? Hányan vannak? Milyen fegyvereik vannak? Ki segít nekik?– türelmesen várok még néhány percet, azután visszakapcsolom a sokkolót, és hallgatom tovább az üvöltést, miután válasz helyett csak további áruló szavakat motyog. Nemsokára muszáj lesz taktikát váltanom, a kijelzők szerint ezt a módszert nem bírja sokáig, a szíve fel fogja adni.
– Hol vannak még jedik? Hol vannak a Birodalom ellenségei? Hányan vannak? Milyen fegyvereik vannak? Ki segít nekik?– karba teszem a kezem, és felsóhajtok a sisak rejtekében. Pedig mondtam neki, hogy ha beszél, élhet, csatlakozhat hozzánk, nem fog szinte semmi változni, csak az egyenruhája. Meg persze, mi csinálunk is valamit a jedikkel ellentétben.
Hagyom még menni a sokkolót, és az asztalhoz lépek, ahol elkezdek válogatni. A fájdalom lehet, hogy nem fog működni, de van néhány ötletem már rá, hogy mi fog. Előtte azért hagyom a kicsi sithet dolgozni, akit a mestere küldött ide. Kíváncsi vagyok a teljesítményére, hogy mit tudnak, amit mi nem. Valószínű semmit, Lord Vader nem azért különleges, mert sith, ő csak simán erősebb nálunk. Azért talán mégis van esély rá, hogy a kölyök más megközelítést fog találni. Csak ne ölje meg, azzal rengeteg munkát adna nekünk.

» A Negyedik Nővér és Sparkler
» Ededir&a Negyedik Nővér-Veszett Rancor cantina, Nar Shadda
» Qi-Ab Rahn
» Ab Rahn & Feron - Oxon City