Feron & Sadry - Kocsma a peremvidéken

Azt mondják van egy olyan dolog, hogy agyfagyás... amikor túl sok hideget eszel. Én ezt sosem tapasztaltam, de hogy most teljesen leállt az agyam ilyen módon az biztos.
Láttam a mellettem elsuhanó fehér árnyat, de hogy mi a fene lehet az arról halvány lilám nem volt. Nem hogy arról, hogy épp az életemet menti meg. Na jó egy ütéstől nem purcantam volna ki, de egyedül és eszméletenül később nem sok esélyem lett volna. Természetesen később azért felfogtam a dolog jelentőséggét. Addig viszont hosszúnak tűnő másodperceknek kellett eltelnie.
Fél szemmel hátra tekintettem, hiszen az előttem álló rohadékot nem mertem szem elől téveszteni. Ekkor esett le igazán minden. Halk káromkodás csúszott ki a számon.
- Ez közel volt - leheltem szinte magam elé.
A férfi (a félig droidnak tűnő pasas, akinek az asztalára odavágtak a bunyó legelején), a következő szavaival nem tette könnyebbé számomra gondolkozást, az elkövetkezendő néhány másodpercben. Ezen felbuzdulva pedig kimontam ami eszembe jutott.
- Huh... hát hála neked, nem - mosolyodtam el. A bemutatkozását következően viszont nem az hogy mosolyogtam, de vigyorogtam mint egy h... vadalma. És fogalmam sem volt miért. Tekintve, hogy a palinak lehet a fél arca hiányzott, és a maszkján keresztül a hangja nem túl sok bíztatót igért... lehet csak zavarban voltam, de még én sem fogtam fel.
A fejemben rendeződni készülődő gondolatok az azonnal hét hiperűrugráson túl szaladtak, ahogy a férfi, Feron egy fegyvert húzott elő, egy fura fegyvert... Csak egy pillantást mertem vetni rá, ne hogy értetlenségem észrevehetetlenül kiüljön az arcomra. A gondolat ismétlődve kúszott be és kattogott az agyamban: Az most egy lézerkard? Az most ott tényleg?... Arról nem is beszélve, hogy a kar és láb levágós szövegnél még majdnem én is megijedtem.
Dorin rosszarcú kedvese, azaz ex-kedvese vicsorogva igyekezett felmérni helyzetét és lehetőségeit. Ketten egy ellen. És tekintve, hogy az egyik a kettőből csak úgy puszta kézzel(és lábbal) lerendezte a nagytermetű szárny segélyét, nem állt jól a szénája. Fogait csikorgatni kezdte, lehet ez nem volt tudatos. Lehet beugrott neki valami a névről, valahol az eszének csúfolt izé hátsó szegletében.
Egy pillanatra a fegyverét feljebb emelte, a twi'lek lányra tarta, de aztán úgy tűnt a saját életét többre tartja, minthogy visszaszerezze a lányt most rögtön.
Egyszerre mozdult a keze és a lába. Futásnak eredt, viszont vaktában felénk lőtt. Remélve hogy ezzel valamennyi időt nyerhet magának. Vagy ha szerencséje van abban a pillanatban, így fél szemmel célozva, még el is találhatja az egyikünket és könnyebb dolga lesz.
- Még nem végeztünk! - kiabálta. A hangját félig elnyelte a menetszél, bár nem annyira, hogy ne lehetett volna hallani a szavait amit a twi'leknek szánt.

MInden jó érzetű személy aki hasonló pályán mozgott mint én, legyen az akár röppálya, hiperűrpálya, vagy magasba törő karrierek reménye,  tudta volna, hogy hatalmas hibát követek el. Fogalmazhattunk volna úgy is, hogy túl nagy rizikó, túl kevés haszonért. Mégis megtettem. Kihasználva a pillanatnyi meglepődést utánuk indultam. Már majdnem félúton voltam, mire a cstepaté  lényegében folytatódott. Nem túl biztos lábakon, de annál nagyobb ügyességgel szlalomoztam át az emberek és egyéb lények között át a kijáratig. Lehet nekem volt egy amolyan gyenge pontom a twi'lekek felé, mindig anyám barátnőjét juttatták eszembe, és a tőle kapott kedvességet. Na meg persze a pia. Valószínáleg legnagyobb részben a pia...
Az utcán sajnos ők is gyorsabban haladtak. A kinti levegő viszont nem mondhatni, hogy kijózanított volna.
A közeli egyik mellék utcában a pasas egy járgánya parkolt. Mire utol értem őket, a twi'lek lány még éppen könyörgött, hogy nem akar menni. Reménykedett az üres szavakban, vagy talán nem, de más már nem maradt számára. A férfi azonban hajthatalan volt, és mind betuszkolni próbálta a lényt a járműbe.
Volt bennem egy érzés, egy amolyan sejtés mely megbúlyik a koponyád hátsó részében, és csak akkor tudod hogy hallgatnod kellett volna, rá amikor már késő. Ez az sejtés pedig azt súgta, hogy először lőjjek aztán kérdezzek... de nem mertem. Valaki lehet azt mondta volna hogy berezeltem. Lehet rázós környezetből származom, de megölni valakit mégis más. Márészről viszont nem volt jó a szög. A lány és a sebhelyes arcú túl közel álltak egymáshoz... Tiszta fejjel valószínűleg nem vétettem volna el a lövést, de ennyi ital után már gondolni sem mertem ilyesmire.
A lányzó hatalmas pofont kapott, hogy felrepedt a szája.
- Hé s*gfej, engedd el a lányt! - araszoltam közelebb a fegyveremmel végig a férfit célozva. Le ne vettem róluk a szemem.
A férfi rántott egyet a twi'leken, ennek amúgy nem kis meglepődése is volt az oka. Majd undorítóan elmosolyodott.
-Csak nem emiatt a kis ribanc miatt hagytál el, Dorin? - nevetett fel.- Szólhattál volna! Talán még meg is bocsájtottam volna, ha bemutatod. De így, azt hiszem jót fogok szórakozni vele, te pedig végig nézed...
Ez volt az a pont amikor az ujjam angyon viszkedtni kezdett, hogy meghúzzam a ravaszt. A lány akinek a megmentésére oly balgán siettem, csak lemondóan, és megtörten fordította el a fejét. Még a szemeit is behunyta.
Az hogy én csak kettőjükre fókuszáltam, az enm jelentette azt, hogy csak mi voltunk ezen az amúgy eléggé elhagyatott környéken. Valaki épp mögöttem arra készült, hogy jó nagy fejbe kólintással leüssön.

Miután megint a sűrűjében találhattam magam, rá kellett jöjjek, hogy lassan már nem tudom ki kivel van, és ki ellen. És ez a felfedezés még pont idejében jött, amikor az előbb rám támadó helyett, majdnem Ravikhnak, a gépészünknek húztam be egyet. Ravikh, magas, izmos fekete hajú ember férfi volt. De nem olyan magas mint a kapitány. (A kapitány egy kisebb wookie magasságával vetekedhetett, bár elmondása alapján egy sem volt a felmenői között, el tudtam képzelni, hogy nem egyszer kapott ilyen megjegyzést.) Szóval a gépészünk magassága mellett azt az érzetet sugározta, hogy nem régiben még kigyúrt, izmos fickó volt. Arcán pedig nem egy heg éktelekedett. Arca azonban sápadt volt, azt az érzetet keltett, mitha valami kórság gyötörné. Az biztos volt, hogy ha most valami baja esik a kezének, akkor a kapitány kicserzi a bőrét és kabátot csinál belőle... Legalább említés szintjén, és rám is hasonló sors várt volna, hogy ha egy jól irányzott ütéssel bolygó körüli pályára állítom az állkapcsát mert nem figyeltem. Vagy legalább kiütöm a helyéből.
Ennek a kis közjátéknak köszönhetően azonban az agonizálásból felücsúdott tag, majdnem leütött hátulról. Ravikh szólt az utolsó pillanatban. A kótyagosságomat meghazudtoló fürgeséggel pördültem ki az ütés elől. Görnyedt testtartásban kerültem félig a háta mögé, és jöhetett a próbálkozásért a fizetség. A két kezemet összekulcsolva próbálkoztam ugyan azzal, amit az előbb ő akart, történetesen leütni. A dolog azonban nálam sem sikerült teljesen, mivel ő is megfordult. A tarkója helyett az arcára sikerült rá sóznom egy nagyot. Ravikh pedig bevégezte. Bár ilyen helyzetben mindig is féltettük őt. Voltak jobb pillanatai, de volt amikor egy csavarkulcsot nem tudott megemelni.
A közvetlen veszély elmúlásával, viszont hirtelen nagyon rosszul éreztem magam. Már egyből nem álltam biztosan a lábaimon.
Ha nem ment volna nehezen a gondolkozás, átfutott volna valószínűleg az agyamon, hogy miért is csináljuk ezt? A válasz viszont sajnos számomra túl egyszerű volt. Ha a kapitány összeveszett valakivel, akkor kutya kötelességünk volt mellette maradni, és vele tartani, míg az egésznek vége nincs így vagy úgy. Én legalábbis így gondoltam. Minden esetre elég nagy szégyen lett volna, ha nem bírom az iramot. Annál viszont pedig még inkább, ha nyugodtan, hátra dőlve néztem volna a jelenetet, vagy leléptem volna.
A wookiekre visszatérve, igen azt hiszem oda tartottam volna az előbb. Valamerre arra volt a kapitány is...
Iszonyatos ordítás hangzott fel. Olyan ami betölti az egész teret, mélyről jövő... olyan amitől egy droidban is megfagyna a hűtőfolyadék, nem hogy ehm... Minden egy pillanatra megállni látszott, legalábbis számomra.
Wookie barátunk, e mély orgánumú ordítás kíséretében borított fel egy asztalt, és vele pár közeli személyt. Az asztal pedig a másik falnál landolt, két verekedő twi'leken. Szőrős rémalakká átavanzsáló izomkolosszus lábából kiálló vibrokés nem túl sok jót jelentett. Sőt egyértelmű volt, hogy nagyon el fognak durvulni a dolgok.
Nekem azonban mégis egy jeleneten akadt meg a szemem: ahogy a nem olyan régen szerzet twi'lek barátosnémat egy rossz arcú fickó kivonszolja a lebujból. És el kell hogy mondjam a lányzónak láthatóan nem volt kedve menni. Az arcán már is egy csúnya folt éktelenkedett.
A képlet egyszerű volt. Egy ilyen helyen mi másra is lehett gondolni...
Rossz életű twi'lek lányhoz, rosszarcú pasas dukált, akinek ki tudja mi volt a rovásán. Sok csúnya dolog valószínűleg. Az egész egy rossz döntés volt a lány részéről valmikor egyszer, és lehet hogy már megbánta már, de szabadulni ne volt olyan egyszerű...
Az italtól felbátorodva indultam utánuk a tömegen, bele sem gondolva, hogy ez eléggé veszélyes lehet az egészségi állapotomra. Még akár jobban is mint a jelenlegki kocsmai bunyó.

Azt hiszem egy sikeresen leszállított rakomány okán ünnepeltünk, itt a peremvidék egyik távoli szegletének majdnem legtávolabbi lebujában. De jelen állapotomban ezt már nem tudtam volna biztosra megmondani, sem a helyet sem az okot. Rendesen elengetük magunkat. És a többesszám nem csak amolyan fellengés volt. Az egész csapat felöntött a garatra. Valószínűleg egy ilyen helyen nem volt ez túl okos döntés, de csak egy maradt volna teljesen józan, az hónapokig hallgatvatta volna.
A hely, a kocsmának csúfolt valami, elég lepukkant volt. Odabent vágni lehetett az jobbára zöld színűnek mondható füstöt és koszt. De ez úgy tűnt a jelenlévőket nem igazán zavarta. Én pedig már olyanra ittam magam, hogy már nem zavart. Sőt...
Ami azt illeti egy twi'lek lánnyal beszélgettem, egész jó fejnek tűnt az elején. Most már pedig egész kis csapat verődött közénk. Nevetgéltünk, és valószínűleg a többség már fel sem fogta a beszélgetés lényegét. Az pedig nem jelentett semmit, hogy ki beszélt, az is éppen annyira értette aki hallgatta.
A bajok ott kezdőtek amikor egy torony magas, izmos, és első ránézésre is sokat látott fickó felpattant az egyik közeli asztalnál... a kapitány volt az.
Szinte én is azonnal, ugyan olyan vehemenciával álltam fel, az nem volt lényeg hogy világomat sem tudtam. Sem pedig az, hogy ezzel az egy mozdulattal sikerül fellöknöm az mellettem ülő, amúgy kissé satnya testű zabrak fiút, aki épp azon volt hogy rámcsimpaszkodjon. A hirtelen szintváltozással, viszont én és hátrányba kerültem, tekintve, hogy nagyon húzott a gravitáció a föld felé, és érezni véltem a bolygó keringési pályáját.
Szó szót követett, de ami azt illeti valószínűleg sokkal rövidebb ideig mit amennyinek én érzékeltem. Valahogy oda jutottam a kapitányhoz sűrű imbolygásom ellenére, aztán repülni kezdtek a dolgok. Először a poharak, aztán a székek... ekkor már durvult a helyzet. De aztán jöttem én...
Hatalmas csattanással értem földet... vagyis asztalt. A behatás következtében egy pillanatra elfeledkeztem mindenről. Hogy hol vagyok és miért. Fölnéztem az előttem ülő ( vagyis inkább mellettem, bár mivel a feje pont fölöttem volt ezért akár minek is nevezhetjük a kialakult pozítciót) valaki arcába. Bárgyún megbámultam ami azt illeti, arcomra a szesztől vezérelve őszintén kiült a csodálkozás. Az illetőről ugyan is jelen állapotomban nem tudtam eldönteni hogy a fazon droid vagy ember.
- H-helló... - vigyorodtam el.
Ekkor azonban vissza rángattak a valóságba, szó szerint.
Valaki megfogta a lábamat, hogy visszarántson a dolgok sűrűjébe, azonban ezt én igen is támadó jellegű megnyilvánulásnak ítéltem. Ösztönből rúgtam a szabad lábammal az illető karjába, majd lendületből talpon termettem.
- NA IGEN AZ AZ ÉN WAMPÁM... WOOKIEM VOLT! - kiáltottam, már amennyire érthető szavakat tudtam mondani miközben igyekeztem talpon is maradni, de úgy hullámzott minden. Aztán már nem is voltam benne olyan biztos, hogy a kedves szőrős izé akivel beszélgettem a bunyó előtt tényleg wookie volt... asszem az volt.