☛ Belső:
Sadry alapvetően könnyű jellem. Mosolygós és vidám, azonban nem mondhatni hogy könnyű eset. Fiatal kora ellenére elmondható hogy számos kocsmai verekedésen volt már túl. Még ha még a gyerekkorának mondható valamiben ez még csak abból is állt, hogy tartotta a kapitánya sörét, hogy ki ne boruljon. Alapvetően szeszélyes, és ha meghívják egy körre általában elfogadja (tekintve, ha úgy ítéli, hogy nem lesz semmi baj belőle). Szeret azért a veszélyes vagy komoly helyzetekkel józanul szembe kerülni, bár a veszélyes helyzetek ezt nem mindig így gondolják.
Szereti a könnyű és praktikus ruhákat, és valószínűleg ez kapcsolatban áll azzal, hogy utálja a hideget.
Ha lehet mindig tart magánál egy fegyvert. Ha megengedheti magának akkor az övén hordja, ha nem, valamelyik ingujjában, nadrágszárában biztos rejtőzik egy. Nehezen válik meg tőlük.
☛ Külső:
Sadry vékony, szálkás testalkattal rendelkezik, mely a ruháival összefogva elrejti, hogy tulajdonképpen izmos. Nem az a kigyúrt alkat, de fürge, és be tud húzni másnak, ha kell.
Haja sötétbarna, többnyire félhosszúra vágja. Szemei sárga cathar szemek, melytől az ember fiának/lányának az az érzése lehet olykor hogy a lelkébe bámul.
Bőre sárgás, és fehér között játszik. Arcán a catharokra jellemzően, finom sötétbarna mintázat fut végig.
☛ Történet:
Én tipikusan az a gyerek voltam... Az a tipikus akire körülötte mindenki azt mondja, hogy egy haszontalan taknyos, söpredék... Kivéve talán azok akik ismerik az ilyen kölköket. Mert az egyik részre nem csak mondják, hanem ő maga is tudja hogy egy büdös taknyos tényleg egy semmire kellő bűnöző palánta, míg a másik részről elmondható, hogy ő csak egy rossz sorsú ártatlan, akiből javarészt nagy eséllyel lesz ugyan olyan söpredék mint a többi.
Az anyám felszolgáló- és táncosnő volt egy, talán mindenki által elfelejtett peremvidéki mocskos bolygón. Na jó, annak aki ott élt elfeledhetetlen élmény volt... csak mindenki más, aki jobb vidékeken élt akarta elfeledni az ilyen helyeket. Hátat fordítani és behunyni a szemüket mintha ott sem lenne. Ahogy az összes többi ilyen bolygóval így volt. De talán lehetett volna rosszabb is, nem tudom.
Voltak rém pletykák amik néha még hozzánk is eljutottak bányász, és börtönbolygókról, olyanokról, amit csak a mesterséges környezet, és gravitáció generátorok tartottak a pályájukon, ideiglenesen megmentve őket attól, hogy beleessenek a napjukba, kiszáguldjanak a ,,saját” röppályájukról a végtelen, hideg világűrbe, vagy egyszerűen csak hopp elszívja a légkörüket a vákuum. A mi bolygón, a mocsok mögé nézve azt az érzetet nyújtotta, hogy valaha nagyon gazdag lehetett (már amennyit el tudtam én képzelni a gazdagságról mikor ott éltem), felszínét azonban több „mély seb”, megannyi sérülés, és szennyezés érte, hogy végül belehalt gennyedző sérüléseibe, melyek sosem gyógyultak be, és abba hogy ezeken át elvérzett.
Igen, én az a fajta kölyök voltam... Aki nem bánta, először nem értette, aztán nem érdekelte, hogy az anyja legjobb barátnője egy prosti, mosolygott megcsillantva koszos arcbőre mögött megbúvó fogait, és szemeit, ha azok között volt akit szeretett és jó kedve volt. Mikor a zöld bőrű twi'lek néni megsimogatta a fejét, amikor zárás után belopózott a lebujba. És ha jobb szelek jártak, talán egy száraz sütit is kapott. Nem tudod boldogabbá tenni akkor semmi.
Magamon hordtam már akkor a világ súlyát, mint minden hozzám hasonló, pedig visszanézve úgy tűnik, akkor még a felét sem tudtam.
Játszani mentem a mocsarakba, ha volt velem valaki, akkor „barátokkal”, ha nem, akkor pedig anélkül. A felfedezés, még ezen a koszlott kis bolygón is lefoglalt sokszor... főleg ha nem voltak az éppen felfedezett helyen felnőttek. Ó... nem volt ez az általános gyerek hozzáállás, hogy jaj a felnőttek, csak elrontják a jót. Nem volt ez gyerekes dacos ellenállás. A felnőttek ezen a bolygón 85-95%-ban rosszat jelentettek, főleg azok akiket nem ismertél, és főleg akkor ha egyedül voltál, egy másik felnőtt nélkül. Más esetben a felnőttek többnyire moderálták magukat, voltak jobb életűek, de senki sem maradt tiszta, érintetlen, a rossz valahol mélyen mindenkit megfertőzött. Ahogy a mocsarakat is valami anno. A táj megfelelően illusztrálta a helyzetet közösségi szinten is, és a közösség épp oly jól tükrözte a felszínt. Mintha a kettő kölcsönhatásban lett volna, ördögi körforgásban, mely végtelen, és megállíthatatlan, mintha az egyik „halála” a másikat eredményezte volna.
A mocsarak és romok voltak a legjobb beszélgető partnereim olykor. Ők nem mondtak semmit, és én sem. Sokszor érdekes dolgokat találtam ott, valószínűleg csak azért, mert másnak már nem volt az. Hiszen ami a felszínen volt található azt már kifosztották, vagy elérhetetlen volt.
Igen én az a gyerek voltam, aki ahogy nőtt megérezte a bűzt a bűz fölött. Nem mindig menekültem meg a bajból, de a szemeim egyre jobban láttak, még ha élesebb nem is lehetett a kép. Egyre jobban el tudtam különíteni, ki az akit gyorsan kell lerázni, sőt ha lehet kapcsolatba sem szabad kerülni vele, és ki az aki felé tehetek egy lépést. Hiszen itt senkiben nem volt szabad megbízni. És az aki egyre nagyobbat tudott behúzni annak akinek kellett, aztán pedig iszonyatosan gyorsan rohanni.
Tipikus gyerek voltam, aki elvesztette végül az anyját egész fiatalon. Nem volt ez túl szokatlan nálunk. Az sem, hogy anyámat a barátnője stricije ölte meg, mert megelégelte, hogy anyám nem hajlandó bizonyos dolgokon túl menni. És akinek az életét részben az a barátnő mentetette meg, egy egyszerű figyelmeztetéssel, hogy bújjak el, ha lehet tűnjek el a bolygó felszínéről. Még ha ez utóbbit csak képletesen is értette. Azonban talán ezt senki sem nézte volna ki belőle, még ennyit sem, talán csak az anyám. „Szajha-becsület?” Talán... Mélyen, legbelül hálás vagyok neki... és minden emlékért ami hozzá és az anyámhoz köt. Még ha, a zöldbőrű „szajhanéni” is volt a rossz hírek hozója. Kár volt érte... Ahogy később egy pletykából értesültem, ha igaz, ő ezért nem sokkal később egy késsel a hátában végezte. De akkor én már messze voltam...
Nem túl sok hajó járt arra felénk, de az ösztönöm akkor nem hagyott cserben. Tudtam, hogy akkor meddig kell várnom. Tudtam, hogy a kikötőben dokkoló hajóra akkor nem szabad felszállnom, potyautasként sem és sehogy sem. Éreztem a „bűzt”, de elég volt ahhoz a kapitány és a legénység arcára nézni. Már ebből a pillantásból is tudni lehetet, hogy nem túl sok jót várhat el bárki tőlük, nem hogy egy gyerek.
Pár nap múlva, jött egy újabb hajó, akinek a kapitánya elé oda állhattam a kérésemmel, és még sunnyognom sem kellett. Egy lapra tettem fel mindent. Úgy éreztem, ha jól válogatom a szavaimat, sok gondtól óvhatom meg magam. Persze természetesen azzal is tisztában voltam, hogy nagyot is kockáztatok, hiszen lehet elzavarnak, sőt még az is simán megeshet, hogy agyonvernek. Nem lett volna példa nélküli eset.
Körülbelül három évet szolgáltam a hajón ezután. És hazudnék ha azt mondanám mi is mindig tisztán űztük az ipart... Talán a legtöbb fuvaros nem éli le úgy az életét, hogy ne csempészne valamit egyszer is az életében. Természetesen, ez alatt azt idő alatt, jó és rossz szokások is rám ragadtak... Mint például a szerencsejáték... Nem mondanám, hogy pazaakban verhetetlen voltam, de volt amikor egy-egy ingerültebb ellenfél elől futni kellett. Hogy én sokszor mennyire élveztem ezt... Még mindig élvezem azt hiszem. De Draen kapitánytól és StarFall csempész... khm... fuvarozó hajótól jelenleg már megváltam. A magam útját járom azóta, egyik hajóról le, másikra fel. Barangolok világok között, mintha még mindig keresnék valamit, mint régen gyerekkoromban a mocsarak mögött.Bár igazából sosem törődtem a nagyvilág politikájával azért bizonyos hírek előbb utóbb hozzám is elutnak. Valahogy meg lehet érezni az ilyet, mármint szerintem. A változást.
Amikor egy rendfenntartó katona fellök egy: Idegen söpredék! felkiáltással, ott ahol eddig zavartalanul, kihúzott háttal járhattál, akkor érzed hogy baj van...
