☛ Belső:
Heves, lobbanékony természettel áldott meg a sors, ám ezzel együtt szenvedélyes is vagyok. Sokat adok a külsőmre, szeretem, ha bókolnak nekem, ám nem vagyok hiú, nem ejtettek a fejemre.
Ennek ellenére mindig is tisztában voltam a szépségemmel, amit soha nem is voltam rest kihasználni, ha a céljaim eléréséről volt szó éppen. Életvidám, társaságkedvelő vagyok, olyan, aki szeret szórakozni, férfiakat és nőket egyaránt elcsábítani, kissé talán könnyűvérűnek is tűnhetek emiatt, de ez valahogy sosem zavart igazán, elvégre mi értelme ennek a hosszú életnek, ha nem szórakozunk közben egy kicsit.
Eléggé törődő típus vagyok, ha a családomról van szó éppen, de azért ettől függetlenül se vagyok egy Teréz anya, ezért nem rohanok minden bajbajutott megmentésére, elvégre úgy vagyok vele, hogy van elég bajom amúgy is, és nem kell még többet a nyakamba aggatni feleslegesen.
Tipikus példája vagyok az igazi nőknek. Makacs, önfejű és bátor, ám talpraesettségemet tudnám leginkább kiemelni. Bármilyen helyzetben megállom a helyem, és ha mégis sikerülne sarokba szorítani, akkor sem adom fel, inkább még elszántabban harcolok.
Művelt és intelligens vagyok, így hogyha úgy hozza az érdek, szinte bárkit képes vagyok meggyőzni arról, hogy mit kéne tennie. Nem vagyok túl nyílt és engedékeny se, nagyon nehezen engedek közel magamhoz bárkit is, de így a biztonságosabb, így nem hal meg az, akit esetleg szeretek. Belefáradtam már a szeretteim elvesztésébe.
☛ Külső:
Kemény gyerekkoromnak köszönhetően esélyem se volt arra, hogy emberként elhízzak vagy esetleg gyenge legyek, így a folyamatos harcok meghozták a gyümölcsüket. Bár ránézésre nem látszik, de eléggé izmos vagyok és vékony, melleim és fenekem pedig meglehetősen formás, fekete hajam pedig egészen derekamig leér, bár mostanában időm nagy részében copfban hordom.
Emellé kaptam még két gyönyörű, ezüstös színben tündöklő szempárt, amelyben nem egy férfi és nő veszett már el az idők során.
Na persze ha ez nem lenne elég, akkor még ott van a szép arcocskám, a csábos mosolyom és azok a másokat mágnesként vonzó puha kis ajkak. Hiába, az elmúlt száz esztendőben kevesen voltak, akik képesek ellenállni a bájaimnak. A kebleim biztosan nem tartoznak a legnagyobbak közé, de ez sohasem zavart igazán, mert így is bőven kihangsúlyozzák a nőiességemet és vonzzák a férfiak tekintetét.
Ruhák terén előnyben részesítem a bőrből készített ruhákat, de azok közül is inkább a kényelmesebbeket, amelyek nem akadályoznak a mozgásban, elvégre sohasem lehet tudni, hogy éppen mikor keveredsz bele valami harcba.
A nyakamban egy családi ereklye van, egy nyaklánc, amelyet még az anyámtól kaptam, ő pedig az ő anyjától és így tovább visszafelé jó pár nemzedéken át. Értéke az igazat megvallva nincs, ha azt nem számítjuk, hogy szép, de nekem mindenképp sokat jelent.
Bár egyesek szerint talán védtelennek tűnhetek első megállapításra, de ha valaki alaposabban megvizsgál, láthatja hogy ez tévedés. Először is érdemes megjegyezni, hogy a derekamon lévő fegyverövön ott lóg két DC-17-es „Kézi robbantó” lézer pisztoly, illetve egy fényostor, amelyet szándékosan álcázok. Ha ez nem lenne véletlenül elég, akkor még ott van a kezemre szerelt Echani személyi pajzs vagy éppen a csizmámban rejtőző vibropengék.
Érdemes még megjegyezni, hogy bár anyai ágamról Zeltron vér is van bennem, de ennek nyomát külsőleg lehetetlen megállapítani, mivel szemeimtől eltekintve teljesen apám lánya vagyok.
☛ Történet:
Életem nagyjából kicsivel több, mint száz esztendővel ezelőtt kezdődött a Perem vidék egy aprócska bolygóján, amelyet a legtöbben Lucazec néven ismernek, bár eredeti neve Far Thanium. Ezen belül is egy igen aprócska, alig pár száz főt számláló falucskában születtem, amely a hegyek között, jól elrejtve alapítottak meg sok esztendővel ezelőtt.
Na nem mintha annyira szükséges lett volna ez az óvatosság, elvégre hála a tehetségünknek a Fehér áramlatban, vagy ahogy a galaxis nagy részében hívják, az „Erőben” jól el tudtuk rejteni magunkat és szeretteinket a kíváncsi szemek elől ezzel megóvva népünket.
Szüleimről csak annyit, hogy édesanyám igazi „félvér” volt akár csak én, mert részben hordozta a nemes Echani harcosok vérét, másrészt pedig a szépségükről oly híres Zeltronok vérét. Édesapám egy Morellian volt, aki a Vad űrből származott, bár élete nagy részét nem népe között töltötte, hanem az oly híres Mandaloriak között, akiknél mindig volt hely az olyan remek harcosoknak, mint amilyen ő maga is volt.
Nem is lehet véletlen, hogy egymásba szerettek, a két kiváló harcos, akiknek szerelme harc közepette született. Találkozásuk első évfordulója előtt alig két nappal végül megszülettem én, elsőszülött lányuk, aki anyjához hasonlóan megáldatott az erőre való fogékonysággal.
A gyerekkorom ennek köszönhetően nem volt éppen leányálom, az én megfogalmazásom szerint kicsit talán túlhajszolt is volt az egész. Egyrészt el kellett sajátítanom az erő használatát, ami önmagában sem mondható könnyűnek már egy olyan fiatal gyermeknek, másrészt pedig két teljesen eltérő harcmodorú szülőnek kellett megfelelnem és helyt állnom nap, mint nap több-kevesebb sikerrel.
Ennek ellenére sem panaszkodhatom a szigorú neveltetés miatt, elvégre szüleim szívből szerettek és mindig ott álltak mellettem, ha szükségem volt rájuk. Továbbá nagyon is jól jött az a tudás, amit átadtak nekem, miután végül úgy döntöttem elhagyom Lucazec-et és bejárom a galaxist, a saját utamat keresvén.
Ha emlékeim nem csalnak meg, akkor nagyjából a huszonnegyedik születésnapom után alig pár nappal távoztam az otthonomnak tekintett világból. Bár szüleim közel sem repestek a boldogságtól, de jól tudták, hogy mennem kell. Édesapámtól búcsúajándékként kaptam valamit, amire nem számítottam. Egy igazi mandalori páncélt, amely teljesen rám lett tervezve. Könnyek közepette köszöntem el tőlük és indultam el az űrkikötő irányába.
Első űr utam egy igazi vén, csak a Fehér áramlat által összetartott hajón tettem meg, amely legnagyobb szerencsémre pont a magvilágok egyikére indult, Alderaan-ra. Az út közel másfél hónapig tartott és nem félek beismerni, hogy nem voltam biztos abban, hogy épségben megérkezem a célomhoz azon a repülő halálbárkán.
Hiába, egy teljesen ismeretlen világban egyedül nem egyszerű az élet. Döntéseket kell hozni és valahogyan fenn kell tartanod magad. Ennek hála bármennyire is nevetségesnek tartom, de legelső munkahelyem Alderaanon nem volt más, mint egy ócska szórakozóhely pultossága, ahova főleg csempészek és más egyéb közel sem kedvesnek mondható egyének jártak, akik itt kötötték meg sötétebbnél sötétebb ügyleteiket.
Közel négy és fél éven át dolgoztam azon a lepukkant helyen, a végére már egyfajta információs bróker lettem, akinél elég tág témakörben szerezhettél információt, ha elég pénzt tudtál felmutatni. Alig pár héttel a távozásom előtt történt, hogy kitört egy olyan jól ismert kocsmai verekedés, azonban itt nem csak ökölharc volt, hanem puskaropogtatás is. A legtöbben fedezéket keresve és jókat röhögve figyelték az eseményeket, én azonban megelégelve a dolgot a pult mögül kimászva alig pár percen belül minden balhés egyén a földön fetrengve jajveszékelt, miközben én karcolás nélkül megúsztam a dolgot, hála a neveltetésemnek.
Végül visszatértem a pulthoz, azonban a síri csend, ami eközben körülvett jól megmutatta, hogy az ott szórakozók nem számítottak erre. Eddig engem csak egy szép pofinak tartottak, akinél megrendelhetik az italukat, vagy néha napján információt szerezhetnek és nem egy olyan nőnek, aki röhögve a padlóra küldi őket, ha rossz fát tesznek a tűzre..
Akkoriban még persze nem tudtam erről, de ott és akkor figyelt fel rám egy Samar nevezetű emberi fejvadász, aki éppen újoncokat keresett magának. Alig egy héttel később bukkant fel végül az akkoriban lakásomként szolgáló helyen, felajánlva egy olyan lehetőséget, ami ritkán jön szembe kétszer az ember élete során.
Az igazat megvallva nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy vajon elfogadjam e az ajánlatát, elvégre sosem voltam az a egyhelyben ülő típus, itt pedig már több, mint négy éve csak egy pult mögött álldogáltam. Vonzott a pénz, a kaland ígérete és nem mondhatnám, hogy maga Samar ne vonzott volna. Ereje teljében lévő, karizmatikus férfi volt, aki tudta mi fán terem egy jó kaland és a vele eltöltött évek alatt nem egyben volt részem.
Az elkövetkező évek, sőt évtizedek sok kalanddal és izgalommal kecsegtettek, ám Samar-on lassan, de biztosan meglátszott a kor és egyre kevésbé tudta megadni nekem, amit én igényeltem, így bár talán ez szégyellnivalónak tűnik, de nem egyszer félreléptem és keveredtem kalandokba más férfiakkal, illetve nőkkel az együtt töltött évek során.
Pedig szerettem, tiszta szívemből, de ez mégsem állított meg abban, hogy továbbra is élvezzem az életet, úgy ahogy jónak látom azt. Fogalmam sincs, hogy vajon valaha is rájött erre, elvégre mindig is jól tudtam elrejteni a nyomaimat a képességeimnek hála, de ha rá is jött nekem sose szólt róla, én pedig nem akartam ezzel még több fájdalmat okozni neki.
Nagyjából huszonkét évet töltöttünk együtt, ezalatt közel kétszáznegyvenhét vérdíjjal rendelkező célpontot szállítottunk le a Köztársaságnak élve vagy halva, attól függően hogy éppen hogyan is kérték őket.
Míg a kevésbé veszélyeseknél inkább az előbbit preferálták, úgy az igazan veszélyes bűnözőknél nem volt feltétlen muszáj hogy túlélje, bár azért törekedtünk arra, hogy ha nem feltétlen kell elvenni az életét, akkor ne is tegyük.
Az egyik kalandunk azonban nem várt fordulattal zárult, még pedig Samar halálával. Egy egyszerű piti bűnözőt kellett volna elfognunk, olyasfajtát amiből már százat is elfogtunk azelőtt, így a tapasztalatunk és persze az információforrásunk segített. Azonban az információ nem volt teljesen helytálló, mert a három testőr helyett, amire mi számítottunk annak a duplája volt, és bár végül így is befejeztük a feladatunkat, Samar súlyos sérülést szerzett és a kezeim között vérzett el.
Talán mondanom sem kell, hogy a célpontot soha többé nem látták. Samar-t pedig hazavittem Alderaan-ra, ahol a családtagjai mellett nyugodhatott békében, míg világ a világ. Miután ő elment egyedül folytattam a fejvadászatot, azonban azután már inkább a kevésbé legális vérdíjakra pályáztam, amelyek nagyobb anyagi haszonnal kecsegtettek.
Ez idő alatt nem egy rossz hírű csoportnak dolgoztam, ide értve a Fekete nap nevű szervezetet vagy éppen a jó öreg Hutt cártelt. Na a huttok aztán tényleg igazán ocsmány teremtmények, na persze ők azt hiszik, hogy ők az univerzum közepe. Tévednek, de jobb meghagyni őket ebben az álomképben, úgy mindenkinek biztonságosabb.
Az elkövetkezendő évek úgy rohantak el mellettem akár egy száguldó űrhajó és mire ráeszméltem már a hetvenedik életévemet is betöltöttem és még mindig az űrben repkedve fejpénzért vadásztam le a célpontokat.
Annak ellenére, hogy ez sokáig igazán kalandos élet volt és persze szép kis vagyont sikerült az évek alatt összeszednem, mégis ez már valahogyan nem volt elég. Amióta Samar elment már ez a hivatás sem volt olyan, mint régen. Bármennyire is hangozzék furán egy olyan nőtől, aki eddigi élete során soha nem gondolt arra, hogy letelepedjen, most mégis egyre többször és többször fordult meg a fejemben a gondolat, hogy milyen jó is lenne egy család.
Ekkoriban hagytam végül abba a fejvadászatot, lényegében a „szekrénybe” eltéve az évek alatt oly sokszor használt Mandalori páncélt. Talán, talán ha egyszer lesz egy gyermekem, akkor majd ő megörökli. Igen, talán.
Bár a fejvadászat véres szakmájával végül felhagytam, de sikerült egy bár kevésbé véres, azonban nem kevésbé veszélytelen szakmát választanom új hívatásomnak: csempész lettem. Még pedig egész jó, olyan akit több mint huszonöt év alatt végül egyszer sem sikerült a Köztársasági erőknek elfogniuk, bár az tény, hogy ezt az erőmnek köszönhettem és nem feltétlen a rendkívüli szerencsémnek.
Már jó két éve csempész lehettem, amikor az egyik ügyfélnek anyagi gondjai lehettek és ennek hála nem volt képes kifizetni úgy, ahogy én elvártam azt. Már majdnem épp elő akartam venni a „jobb, ha nem dühíted fel a morcos csempészt, mert porul jársz arcomat”, azonban legnagyobb meglepetésemre számos olyan dolgot ajánlott fel, ami felkeltette még az én érdeklődésem is.
Az első egy régi vibrokard volt, amit ezer évvel ezelőtt a nagy Sith háborúk idején készítettek, a második egy igencsak érdekes fegyver, egy fényostor, amely narancssárga fényben úszik, és amely végül csak az enyém lett.
A harmadik dolog azonban mindkettőnél furcsább érzéseket keltett fel bennem. Egy aprócska, akkoriban talán alig négy-öt éves, fiatal Twi’lek leányzó volt, aki mint gondolom sejthető, hogy rabszolgaként tengette az életét az ügyfelemnél. Szegényke csont és bőr volt, mégis a szemében ott lángolt az a bizonyos tűz, amelyből azonnal tudtam, hogy többre hivatott, mint hogy egy hájas uraság kénye kedvét szolgálja.
Nem volt egyszerű meggyőzni a gazdáját, hogy a Twi’lek kislányt és a fényostort is adja nekem, azonban a „régi” életemből jókora összeget sikerült összegyűjtenem, na meg bevállaltam neki pár ingyenes és eléggé rizikós fuvart.
Természetesen nem akartam saját rabszolgát, elvégre az értelmes lények legeslegundorítóbb találmányának találom azt, de reméltem hogy visszavihetem őt a családjához, hogy ne kelljen többet szenvednie a kislánynak.
A kutatásom azonban sikertelen volt, amit a kislány akkor számomra furcsa mód boldogan fogadott. Na persze akkor még fogalmam sem volt arról, hogy miért és csak évekkel később tudtam meg, hogy őt nem elrabolták, és rabszolgaságba taszították, hanem az anyagilag nehéz helyzetben lévő szülei adták el őt alig pár kreditért. Bármennyire is szomorú ez, de az ő népénél ez mindennapos dolog.
Meg kell hogy mondjam, én soha nem voltam egy igazi anyatípus, de valahogy soha nem fordulna meg még a gondolat se a fejemben, hogy a saját véremet ily módon eláruljam. Sok jellemhibám van, ezt én nagyon is jól tudom, de ez nem tartozik közéjük. A család számomra szent és sérthetetlen.
Már ami maradt belőle természetesen, elvégre édesanyám eddigre már jó tizenkét éve egyesült az erővel, míg apám a bánattól emésztve Lucazec hegyi remetéjévé vált. Néha amikor alkalmam adódott rá meglátogattam őt, olyankor újra a régi, mosolygós emberke volt, aki hajdanán felnevelt engem, de ez mindig csak addig tartott, míg én ott időztem.
Bár kérdéses lehet, hogy miért is említettem meg most az édesapám, de a válasz igazán egyszerű. A kislányt nem tudtam magára hagyni, egyfajta felelősség érzetett éreztem iránta, így az elkövetkezendő jó másfél évben velem együtt élt a hajómon, amit én csak egészen egyszerűen Végtelen Dalnak hívtam utalva a mindenség háttérzajára.
A lényeg az, hogy végül mégis elvittem őt édesapámhoz, hogy biztonságban nevelkedhessen, elvégre nem sokon múlt, hogy az egyik utunkon majdhogynem mindketten egy örökké éhes fekete lyuk zsákmányaivá váltunk. Az még rendben volt, hogy a saját életemet ily sokak által bolondnak tartott módon kockáztatom, de a gyermekét nem voltam hajlandó.
Így hát végül elvittem apámhoz, aki bár ki nem mondta volna, de örült hogy újra gyerekkacajt hall és a kicsi lánynak is jobb volt itt. Biztos voltam benne, hogy ha egy egész hadsereg is jönne érte, apám akkor is megvédené őt akár még az élete árán is, én pedig amilyen gyakran csak időm engedte, meglátogattam őket. Volt hogy hónapokig távol voltam tőlük, a galaxis túl felén repkedve és volt hogy hónapokat velük töltöttem.
Az egyik ilyen utamon találkoztam egy férfival, aki úgy volt képes megdobogtatni az addigra már körbebástyázott szívemet, ahogy életem során csak egyetlenegy férfi volt képes, Samar. Azt már a legelején megéreztem rajta, hogy hozzám hasonlóan ő is erőérzékeny, azonban nem kevés időmbe telt elnyerni a bizalmát, míg végül beavatott a titkába, miszerint ő egy szürke jedi, vagyis olyan jedi, aki elhagyta a rendet.
Bár kapcsolatunk viszonylag kevés ideig tartott, alig több mint egy évig, azután útjaink végleg elváltak. Lucazecre való visszatérésem után vettem csak észre, hogy a kapcsolatunkban volt egy nem várt fordulat. Teherbe estem és alig nyolc hónappal később életet adtam két kis csöppségnek, egy kisfiúnak és egy kislánynak.
Eddigre már betöltöttem a hetvennyolcadik életévemet is, és végül úgy döntöttem, hogy egy időre felhagyok a csempészettel, és apám segítségével nevelem három gyermekemet. Az ezután következendő pár év eléggé érdektelen lehet mások számára, ám hamarosan megcsapott a felismerés, miszerint az én két kis csöppségem rám ütött, vagyis érzékenyek az erőre.
Míg a fiam inkább hasonlított az apjára, ezáltal sokkalta könnyebben volt képes manipulálni a fizikai világot, addig a lányom rám és az anyámra ütött és hozzánk hasonlóan a fehér áramlatot érezte, amely inkább az erő egy apró aspektusa és inkább fókuszál a rejtőzködésre, na meg az illúziók mesterien való alkalmazására.
Így hát nem kitörő örömmel, de végül kapcsolatba léptem a Jedi renddel, elvégre jól tudtam, hogy náluk jó helye lesz, és ők örömmel fogadták a gyermekemet. Így hát egész családunk kíséretében én vittem el őt Coruscantra, ahol a Jedikre bíztam a nevelését és bár az évek alatt én mindig próbáltam tartani vele a kapcsolatot, de az sajnálatosan nem lehetett olyan szoros, mint a lányaimmal, akik velem és apámmal maradtak Lucazecen.
A lányaim ugyanúgy békés és boldog környezetben nevelkedtek akár csak én, bár egyiküknek sem volt könnyű dolga, elvégre apám ugyanolyan hathatós kiképzésben részesítette őket akár csak engem. Míg ő inkább a Mandalori harci stílusra tanította őket, én addig az anyámtól jól megtanult Echani közelharc titkaiba avattam be őket, és na persze ikerlányomat a Fehér áramlat rejtelmeibe és titkaiba.
Az évek teltek és múltak, ahogy mondani szokták, és a lányaim cseperedtek annak rendje és módja szerint. Azonban ahogy az élet, úgy a halál is az örök körforgás része, így édesapám kilencvennyolcadik születésnapom előtt alig két héttel megadta magát a halálnak és csatlakozott anyámhoz az erőben. Büszke harcos volt, aki közel százötvennyolc évet élt meg, és aki félelem nélkül adta át magát az erőnek.
Nem sokkal ezután tört ki a mára csak híres „Klónok háborújának” nevezett esemény a Köztársaság és a szeparatisták között. Gyermekeimnek eddigre már befejeződött a kiképzése, igaza harcosokká váltak, akik nem tudták nézni, hogy ártatlanok ezrei halnak meg a háborúban, ahogy én se.
Így míg fiam a Jedi rend berkein belül addigra már Jedi Lovagként harcolt a köztársaság védelméért, úgy mi addig a Végtelen Dal fedélzetén csempészkapcsolataimat bevetve próbáltunk segíteni. Míg ikerleányom a háború alatt végig velem maradt a fedélzeten, addig nevelt lányom úgy érezte, hogy többet kell tennie, így belépet a köztársasági erők kötelékébe, és pilótaként kezdte meg szolgálatát.
A háború véres volt és sok barátot elvesztettünk, de az igazat megvallva sohasem gondoltam volna, hogy veszíthetünk. A klónok felbukkanása reményt adott a békére és senki se gondolta, hogy végül ők lesznek a bukás okai.
Miután kiderült a klónok árulása, utána rögtön, gondolkozás nélkül hagytam ott a frontot és kezdtem fel felkutatni a gyermekeimet. Ikerleányom hála az égnek végig mellettem volt, így az ő keresésével nem kellett bajlódnom, még nevelt lányomat is sikerült felkutatnom közel másfél hét alatt. Megsérült, de legalább életben volt és ezért hálát adtam az áramlatnak.
Azonban….az ikerfiam nem volt sehol….ő jedi volt és eltűnt…nem tudom, hogy mi lehet vele a mai napig se…reménykedem a legjobbakban, de félek….hogy talán a hatvanhatos parancs őt is elérte.. Csak remélhetem, hogy ez nincs így, és hogy valahol bujkál, életben van és sikerül megtalálnom mielőtt a birodalom erői találnak rá.
A birodalom közel másfél éve létezik, azóta van… császárunk. Az áruló pokolfajzat Sith, legszívesebben egy kicsorbult pengéjű késsel szeletelném fel, hogy minél többet szenvedjen. És fog is szenvedni ebben biztos lehet, elég sokáig élek ahhoz, hogy beváltsam a bosszúm… hogy megbosszuljam az én kicsi fiam. A háború vége után az első pár hónapot bujkálva töltöttük Lucazecen, de úgy döntöttünk harcolnunk kell, segítvén azokat, akik hajlandóak lázadni a császárral szemben.
Ha azonban ez még nem lenne elég szörnyű, akkor ami alig három hónapja történt az. A kabinomban ébredtem a hajón egy rémálomból, sikoltva, verejtékezve és érezvén, hogy valami nagyon nincs rendben.
Valami elveszett, valami, ami mindig ott volt bennem. Percekbe telt mire végül megértettem, az erő nincs többé, és sehogy se tudom elérni. Nem sokkal később hasonló, még az enyémnél is hangosabb sikítás rázta meg a hajót, az ikerlányom volt az, aki szintén elvesztette az erővel a kapcsolatot.
Azóta próbálkozom, hogy elvesztettem a kapcsolat az áramlattal, de eddig minden hiábavaló. Csak reménykedem abban, hogy majd idővel helyreáll a kapcsolat. Azonban addig is segítenem kell a lázadókat és meg kell tudnom, hogy mi okozta a kapcsolat megszakadását.
